Jenei Gyula

Hány filter az élet?

Amikor Tóth Krisztina „szövegtest"-könyvét kezdtem olvasni, előtte este pixelfilmet néztem a tévében. Ez a pixelfilm-meghatározás persze csak a könyv olvasásakor jutott eszembe. Vannak rövid történetekből épülő mozik, amelyekben kis epizódok váltják egymást külön-külön szereplőkkel, akiknek a sorsa vagy egybefonódik rövidebb-hosszabb időre, vagy csak elmennek egymás mellett, nem is sejtve, hogy egy másik történetkockában áttételesen (vagy közvetlenebbül) közük volt, van, lesz egymáshoz.

Régen jobban szerettem a nagy ívű, szélesvásznú meséket, a regényt, amibe bele lehet feledkezni. De ahogy a modern poszttá vált bennünk, ahogyan mozaikokra törik a tükör, amelyben magunkat szerettünk volna szemlélni, úgy érzünk rá lassan, hogy talán mégiscsak ez a pixeles szerkesztés, ez a diribdarab összerakhatatlanság a sajátunk. Próbáljuk illesztgetni a darabokat, de túl sok a hiányzó rész, nagyon is esetleges a kép, ha meg máshogy rakosgatjuk a tükörcserepeket, máshová helyeződnek a hangsúlyok, és más történet íródik. Az életben persze mindig csak egy választódik ki a lehetséges valóságok közül, az írói képzelet viszont játszhat, elindulhat valamerre, aztán visszakozhat; az író új papírt fűz a gépbe, vagy a delete-billentyűt megnyomva másfelé kanyarítja a történetet. Ahogyan a Tóth Krisztina-könyv narrátora cselekszik: „tévedtem...", „összevissza beszélek...", „az előbb nem jól meséltem a történetet...", „jaj, megint nem jól mondtam el, de most már figyelni fogok...". Vagy ahogyan a szem történetében eljátszik a vakság, a megvakulás különböző eshetőségeivel, amikor egy metrón ülő, fekete napszemüveges hölgy csomagjai mellett lévő vitrázsrudat fehér botnak néz.

Az olvasónak néha olyan érzése van, mintha mindegy, mintha esetleges lenne a történetszálak szövögetése, pedig az író nagyon is tudatosan rakosgatja egymás mellé a szavakat, helyzeteket, sorsokat. Az élet hétköznapi csomó(pontja)it (valaki gyereket szeretne, beteg lesz, csalja a feleségét vagy férjét stb.) illeszti a kötetbe úgy, hogy azok a szereplők és helyzetek által (ha nem is mindig könnyen feltérképezhető) utalásrendszerbe kerüljenek egymással. Ily módon az egyes novellák novellafüzérként olvasva nagyobb egészet mutatnak, bár rengeteg a kihagyás, a homály, a bizonytalanság. Tóth Krisztina keretet ad a Pixelben, amelynek üresen maradt részeibe saját történetdarabkáinkat, érzéseinket helyezhetjük el - ahogy egy fél életen át készülő, műtermet kitöltő szobormonstrum hiányzó testrészeit csak elképzelni, kikövetkeztetni tudjuk, ahogyan a szobortorzó elhasznált filterei (pixelei) egyfajta teljességet körvonalaznak: „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté olvad össze." Ha azonban „a műteremnek üvegből lenne a teteje", s távolról néznénk a korpuszt, „ha volna mégis egy külső szem, ha mondjuk volna Isten, aki átlát a falon, ahogyan az emberi bőrön is, akkor odafentről láthatná, hogy a fekvő férfitorzóra valami rá van írva. A sötétebb teafilterek a fenék vonalától a vállig alig kivehető felirattá állnak össze, mint valami hajdani, fakuló tetoválás."

Miként a filteres szoborkorpusz másként mutatja magát közelről, és máshogyan mutatná magát Istennek, úgy a szövegkorpusz is sokfelől közelíthető. A harminc novella mindegyike egy-egy testrészt, egy-egy szervünket, pontosabban egy ahhoz kapcsolható történetet állít középpontba valamilyen módon, hogy egymás mellé rakva őket nagyobb egységet mutassanak, amit persze lehet, hogy csak Isten tudna összeolvasni. Ha létezne. A fej, a boka, a hüvely, a váll, az orr, a hát történetei egymásba érnek, találkoznak, miközben megállnak önmagukban, akár két lábon is. A nyelv történetében például ott van az ízeket érzékelő szerv, még ha a görög menekültek az eléjük tett tésztáról le is mossák a mákot, mert nem ismerik ezt az ételt, félreértik a helyzetet, s ott van átvitt jelentésben is, hogy tudniillik a szereplők nem tudják a másikak nyelvét, kultúráját - s ez nehezíti az átjárást, a megértést, az elfogadást.

Aztán ott vannak a szereplők, akiket néha csak keresztnevükről, néha a foglalkozásukról lehet azonosítani, néha egy jellegzetes gyűrűről, vagy éppen arról, hogy a Baross utcában laknak, esetleg egy félmondat tartalmáról: „azt hittem, lesz nekem is" (ti. gyerek). „Hát nem lett".

A történetekben, bár néhol bekúszik a finom humor, az irónia, többnyire csupa csalódás, kielégületlen vágy, veszteség és szorongás kavarog, s ami szép lehetne (pl. a comb történetében), az is rosszul sül el. Ám a könyv mégsem reménytelenséget, sokkal inkább természetességet sugall, oldottságot, hogy hát így van ez, így szokott lenni, ilyen az élet. De a mi életünk! Megszoktuk, ebben vagyunk ismerősek, otthonosak, s ebben boldogulunk, ahogy lehet, amíg lehet, amíg véglegessé nem formázzák életünket a filter-pixelek.

Tóth Krisztina a mindenkori magyar irodalom azon kevesei közé tartozik, akik nemcsak versben, de prózában is kiemelkedő szövegtesteket képesek létrehozni.

Tóth Krisztina: Pixel. Magvető, Budapest, 2011