Szinay Balázs

A Montaigne-napló

Michel de Montaigne Esszék című kötetéről

Úgy is mondhatnánk, hogy a Montaigne füveskönyv. Hivatalosan egyik kifejezés sem pontos, mert, ahogy tudjuk, Montaigne esszéket írt. Ő volt az első esszéíró, a műfajteremtő. Az essai kifejezést éppen ő adta ennek a prózatípusnak, noha az essai önmagában nem jelent többet, minthogy próba, próbálkozás. Ma már esszén jobbára mást értünk, noha írásai kétségtelenül magukba olvasztják a műfaj legalapvetőbb elemeit, egyes szövegei pedig kifejezetten kimunkált esszének hatnak. Művei mégis inkább naplószerű feljegyzésekhez hasonlítanak, amelyekben nem tesz többet, mint kifejti véleményét egy-egy általa fontosnak vélt tárgykörben. Esszék című munkája amolyan tipikus -ról, -ről könyv, legalábbis amennyire ez Bajcsa András fordításából és válogatásából kiderülhet. A szomorúságról; A tétlenségről; A hazugokról; A képzelet erejéről; A tudákosságról... - szólnak az egyes szemelvénycímek. Az ilyen könyvek célja mindig egy: megkísérelni felfejteni a világegyetem legalapvetőbb titkait, ugyanakkor választ találni a társadalmi együttélés mindennapos, apró-cseprő dolgaira is. Montaigne esszéit Gyergyai Albert is - aki a szóban forgó válogatáskötethez bevezető tanulmányt írt - naplónak nevezi. Mindazonáltal Montaigne eredeti műve egy háromkötetes, monumentális alkotás, végleges következtetéseket egy rövid válogatás alapján levonni nem lehet.

Egy-egy témáról sok helyen szűken, maximum fél vagy egy oldalnyi terjedelemben szól, ettől csak akkor tér el, ha - saját bevallása szerint - az alkotás ízére és az adott tárgykör hangulatára különös kedvvel, lelkes érdeklődéssel ráérez. Legtöbbször csak belekap témákba, kiemel részleteket, elmondja azt, amit ő fontosnak tart, sok írásában egészen és végérvényesen eltávolodik a tárgytól. Máskor pedig minden előzetes figyelmeztetése ellenére igényes, megmunkált, sokrétű, korrekt esszészövegeket közöl. Helyenként beleszövi esszéibe írói fejlődésének stációit, ismerősei véleményét a kézirat korábbi fejezeteiről, önmagával szemben táplált bizonytalanságát.

Ő maga nem volt író, nem is készült annak. Leginkább szórakozásból, legfeljebb barátai, szűk környezete felvilágosítására írt (minek ellenére írásai később nagy népszerűségre tettek szert, némelyek még tanítványául is szegődtek). Az egyes témák kibontásakor legalább annyira magát fedezi fel, mint a kort, amelyben élt. Írásainak szerkezete egyszerű. Abból kiindulva, amit maga körül lát, helyenként alátámasztva mondanivalóját az antik bölcselkedők odaillő szentenciáival szubjektív következtetéseket von le a dolgok működéséről. Montaigne írásaiban kétségtelenül igaz, a történelem tapasztalata szerint helyesnek definiálható megállapításokat tesz. Ezek egy része az újkori olvasó számára mondhatni közhelyszámba megy, emellett azonban kétségtelenül hoz olyat is, amit másnál nem olvashatunk. Eredetiségét dicséri, hogy még Széchenyit is megihlette e kötet, és egyes fejtegetések szerint ennek gondolatisága szolgált a Hamlet alapjául is. Más visszhangok Voltaire elődjét látják Montaigne személyében.

Történelmi szempontból a legfontosabb, amit írásaiból megtudunk, hogy a XV-XVI. században élt ember ugyanazokkal az erkölcsi problémákkal, társadalmi kihívásokkal küzdött, mint a XXI. századi. Ez egyáltalán nem meglepő, főként hogy már a Bibliában is ennek nyomaira bukkanhatunk. A szomorú inkább az, hogy ezeknek a problémáknak az ember időről-időre ugyanannyi létjogosultságot enged, annak ellenére, hogy folyamatosan megfogalmazza eltörlésükre irányuló igényét.

Montaigne hangvétele alapvetően kedves, kellemes, helyenként a naivitás határát súrolja, olykor pedig talán túlzóan önkritikus, máskor brilliánsan józan, határozott, bölcsen kritikus, kora problémáira kíméletlen éleslátással ráérez, és ennek hangot is ad. Részben éppen ezért érdemes olvasnunk őt. Jelensége, kifejezésmódja üdítően hat, mindamellett hogy soraiból pontos korrajzot kapunk a reneszánsz aktuális szakaszáról és nem mellékesen az időtlen emberi bölcsesség legmagasztosabb építőköveiről.

Művének talán legfontosabb gondolata ez: „... De senkiről sem akarjuk tudni, hogy jó ember-e, értelmes-e, pedig ez volna a fontos és mégis az ilyen érdeklődés kullog a leghátul. Azt kellene kérdeznünk, hogy ki közülünk a legjobban tudó s nem azt, hogy melyik tud többet." Ez a másik, amiért írásainak kitüntetett figyelmet kell szentelnünk. Egész szemléletét, összes írását e gondolati törekvés hatja át. Nem a tudóst, a kiművelt költőt, a szakembert méltatja, hanem az erkölcsös, józan embert, akinek megvan az élethez, az érdemes és értékes élethez való rátermettsége, intelligenciája. Ez az üzenet pedig ránk vonatkoztatva is változatlanul érvényes.

„Az essai, az igazi essai valóban nem tudományos műfaj, mert hisz legtöbb adatát mások kutatásaiból meríti; mint Montaigne, de ez a méz egészen az övé, mivel »már nemcsak kakukkfű és már több mint majoránna« s mivel a puszta adatokat átlényegíti s magáévá teszi: a tudománynak, mondja Montaigne, hússá és vérré kell válnia az emberi szervezetben!" - írja Gyergyai Albert. És valóban, Montaigne nem csak új prózai műfajt, de ezzel együtt az addigihoz képest új írói magatartást is teremtett. Magában a világról és a reneszánszról szerzett ismereteket szintézisre emelte, lényén az egyes fogalmakat átszűrte, azok jelentését és jelentőségét szellemével átlényegítette, és éppen ezzel, az így keletkezett többletet felszínre juttatva alkotta meg az esszé alkímiáját. Alakja és műve jelentősége ebben áll.

Michel de Montaigne: Esszék. Fordította: Bajcsa András et al.