Fazekas Sándor

Új klasszicizmus felé­­ - régi, hűs verandán

Versválság van: az ember ritkán érzi úgy, hogy valami újszerűvel, egyedivel találkozik a piacon. Nagyon ritkán. Ezért különösen nagy öröm számomra Libor Zoltán Veranda című kötete. Ennek a kis könyvnek ugyanis nem célja falrengető, szétberhelt logikájú irodalomelméleti irányzatok, vagy iszonyatosan nehezen hozzáférhető, obskurus tartalmak propagálása. Mondhatni: mi sem áll távolabb tőle. Komponensei tisztán láthatóak, s az elegy valahogyan mégis sajátos és újszerű. Noha első kötetről van szó, hangja teljesen nyugodt, letisztult, rímelése nagy formai műgondról tanúskodik.

A fülszöveg is a horatiusi hagyományokhoz utal bennünket az Aranykor-toposz segítségével, s ez izgalmas ellentétben áll a művek tartalmi időszerűségével. Mondhatni, ez benne tán a legérdekesebb: hogyan fér össze az aranykor felidézése és a formai letisztultság a helyenként kifejezetten sötét tartalommal?

Nem oly nehéz választ kapnunk erre, és nem kell egészen Augustus koráig visszamennünk: Pilinszky, Petri, József Attila, Radnóti... és a háttérben talán egy versválságra kigondolt korábbi válasz is kimutatható: a Babits-féle újklasszicizmus, amelyet legutóbb Szigeti Csaba gondolt újra, izgalmas radikális archaizmus-koncepciójában.

Már a kötetcím is egyértelmű utalás Radnóti Erőltetett menetére, az átvétel alapjául szolgáló szöveghely hangulata azonban némileg sötétebb színezetűvé teszi. Az a vers épp a már elveszített Aranykor visszanyerésének reményét idézi fel; s habár a Libor-kötet fülszövege konkrét, jelenvaló helyhez köti a kötet fogantatását, átírva ezzel a korábbi kontextust, a helyzet korántsem ennyire egyértelmű.

Nem egyértelmű, mert a szövegek korántsem csupán aranyló napsütésről, békés nosztalgiáról szólnak. Helyenként Pilinszky vagy Babits (Én nem akarom) verseinek hangulatát érezhetjük, de Parti Nagy Lajos (Aztán meg könnynek hívnám), vagy éppen Michael Ende (Álmomban éjjel) szövegeire is asszociálhatunk. Az elsőként említett darab valóságos ars poetica:

„Én nem akarom többé tudni

Hogy mikor siklott félre minden

Nem akarok, csak aludni

Álmodni arról, hogy van Isten."

Akad persze pár kritikai jellegű megjegyzés is. Ez a vers például még erősebb lenne, ha a fent idézett strófa a vers vége felé kerülne, s akkor a látni-hallani-tudni-hinni sorrend szerint mehetne végig, a fokozás által még erősebb lehetne a szöveg. Egyáltalán: akad a kötetben néha egy-egy talán kevésbé csengő rím, ami csak a máskülönben uralkodó horatiusi műgond miatt feltűnő. Ahol ilyen rímek vannak: folytatódhat-gyóntatóhad, ott a szerez-szeret mássalhangzó-disszonancia egy-egy esetben talán picit zavaró lehet. Máskülönben persze a kötet sok örömet szerez az olvasónak.

A címadó veranda-utalás is áttetszőnek látszik, különösen a fülszöveg fényében: kicsit Horatius, kicsit Hamvas Béla juthat eszünkbe. Ezeket a neveket pedig nem árt felidézni néha magunkban.

Valóban van valami borszerű ezekben az írásokban: engem egy jó olaszrizlingre emlékeztetnek. Illatos, könnyű, fanyar, áttetsző, és a napfény szép, aranysárgás reflexeket produkál rajta.

A munkátlan balladája például a villoni hagyományt írja tovább, teljesen magáévá írva újra a több mint hat évszázados költészetét. Szépen csengenek össze tartalmak és korszakok: egy magyartanár és a derék bűnöző helyzete között nem kevés a hasonlóság:

„A régi hit megkopott, ezért

Büntetését magára rója

Megkeményítve eszét

Lett egy új világ lakója

Kétszer nem lép egy folyóba

Míg teheti kortyolja sörét

Fülébe cseng a régi nóta:

Munkája nincs, jövője sötét."

A hangulati egységet nem bontja meg a végső sorok nyilvánvaló aktualizálása sem: Gy. F. „herceg" az ajánlás címzettje, s ez, úgy érzem, szintén a helyére került.

Mindenesetre a kötet erényein túl azért van valami szomorú a mai magyar költészet állásában, s az olyan kiadókban is, akik a kultúrát forintosított formában mérik, s még a szerkesztőt is igyekeznek kispórolni a szerző mögül. Mert a tömegselejtet gyártó dilettánsok csak fizessenek a könyvük kiadásáért, ám hogy kellő protekció híján olyanok is csak a pénzükért jelenhetnek meg, akikben világosan látható a nyelvi kreativitás - s e kötet esetén egyértelműen nem az előbbiről, hanem az utóbbiról van szó, az azért mutatja: valami nincsen rendben a mai magyar könyvkiadás körül... s nem csak ott.

„Mű könyvekben mű mesék,

Műszívek és művesék.

A várban mű-őr őrködik

Itt minden csak így mű-ködik.

De ne borongjunk, hiszen fiatal művészek bemutatkozása mindig ünnep. Ezek a szövegek pedig kedvet csinálnak a továbbiak olvasgatásához, akár fehérbor mellett, akár anélkül. Fontos megemlíteni, hogy Hájas Réka képei remekül egészítik ki a verssorokat, nem indokolatlan tehát, ha párhuzamot keresünk a képek és a szövegek világa között, amellett, hogy egy új kecskeméti művészgeneráció munkáival találkozhatunk ezen a bemutatón.

Libor Zoltán: Veranda. Novum Eco, Sopron, 2010