Sztakó Zsolt

A Drámaíró halálára

Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt napokban Hubay Miklós drámáival ismerkedtem. Vele kapcsolatban jobbára csak az Egy szerelem három éjszakája című musicalt szokás emlegetni, és mi tagadás, én se nagyon tudtam volna a nevét más drámához kötni. Pedig most már tudom, hogy az ő életműve ennél sokkal, de sokkal gazdagabb és figyelemreméltóbb.

A Digitális Irodalmi Akadémián elsőként az Apokrif találkozások című kötetét olvastam el, ahol a jegyzetekben kitér a drámák születésének a körülményeire is. Mindjárt az első dráma (Színház a Cethal hátán), amint az alcím is jelzi, egy dráma drámája, kultúrtörténeti eseményt dolgoz fel, mégpedig az első magyar dráma, Bornemissza Péter Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról születését.

Balassi Menyhért a 16. századi nagyúr tipikus példája, aki a három részre szakadt országban aszerint váltogatja urát, valamint hitét, hogy honnan remél nagyobb hasznot. Így aztán már jobban érthető az a tény is, hogyan tudott a török 150 évig itt maradni, és a végén csak európai összefogással sikerült az országból „kipaterolni" - a magyar történelem legnagyobb tragédiája, hogy az országnak olyan vezetőrétege volt, amilyen. Hubay a jegyzetekben azt is elárulja, hogy az 1973-as bemutató alkalmával Balassi Menyhárt alakját sokan Kádár Jánoséval azonosították, amiért a hatalom rövid úton be is tiltotta a drámát.

Következnek a Freud-drámák (Császár és analízis, Az álomfejtő álma). Azt mondják, hogy a történelmi műveknek azért van értelmük, mert csak az írók fantáziája képes a történelem száraz tényeibe életet lehelni. Hubay drámáira is érvényes ez a tétel.

Rögtön az elsőben eljátszik azzal a gondolattal, hogy a szarajevói merénylet híre Schratt Katalin lakásán éri a császárt, amit éppen Freud visz meg neki. A Monarchia idillje az utolsó pillanatait éli, és a színen már ott van Clió, a történelemírás múzsája, aki szembesíti a nézőt azzal, hogy Ferenc József korántsem volt az a joviális figura, akinek a propaganda igyekezett őt beállítani.

A második Freud-drámában sokat komorul a kép, hiszen 1938-ban vagyunk, Bécsben, az Anschluss után, és Freud épp készül az emigrációba. Tudjuk, a nácizmus elutasította a pszichológiát, mint „zsidó tudományt", aztán a kommunizmus ugyanezt csinálta, csakhogy átcímkézte, és akkor meg „burzsoá tudomány" lett belőle. Lehet, hogy igaza volt József Attilának, amikor fasiszta kommunizmusról írt?

A kötet záró drámája az Egy faun éjszakája, avagy hova lett a Rózsa Lelke?, amely Vaclav Nizsinszkiről, a 20. század talán legnagyobb táncosáról szól. Egy svájci szanatóriumban egyszerre vendég Nizsinszki és Wilson, az Egyesült Államok elnöke, akit a háború után mindenki megváltóként ünnepel, még a vesztesek is; a német katonák, amikor leteszik a fegyvert, térden állva éneklik: „Gott und Wilson werden uns helfen..." Jellemző a hisztériára, hogy a Magyarországtól frissiben elszakított Pozsonyt is eredetileg Wilsonovóra akarták elkeresztelni, csak azután lett Bratislava.

Visszatérve a drámához, Nizsinszki viszont a táncával akarta megváltani a világot, és lehet, hogy pont ezért kezelték őt őrültként. „Manapság" ugyanis a bolondok közé zárják az önjelölt megváltókat. Viszont manapság a világ túl cinikus ahhoz, hogy hinni tudjon a megváltókban, ugyanakkor túlságosan is naiv ahhoz, hogy ne dőljön be mindenféle szélhámosnak.

Amikor egy könyvbe belekezdek, nemcsak szórakozni akarok, de azt is várom, hogy gazdagodjam. Ennek a várakozásomnak pedig az Apokrif találkozások tökéletesen eleget tett.

Május 6-án fejeztem be a kötet olvasását - május 7-én olvastam a hírt, hogy Hubay Miklós drámaíró életének 94. évében elhunyt.