Ayhan Gökhan

Tomaji Attila: Sötéttiszta sáv

Tomaji Attila eddigi pályáját nem jellemezte tűzijáték. Nem tartozik a mindenhol megjelenő, magukat kitáró költők közé, nem bohóca-játékosa senkinek. Költészete csendes és nyugodt, nem hivalkodó. Nem a kritikusoknak vagy a többi költőnek ír, távol áll tőle az ilyesmi, megcélzott közönsége a mindenki képzeletében élő közember, az olvasó. Több érdekes és színvonalas szerkesztés és két verseskötet után a tavalyi évtől a harmadikat tudhatja magáénak a szerző. Bogarásszunk kicsit benne.

Tomaji Attila költészete a konzervatív világfelfogáshoz áll közelebb. Mit jelent ez? Költészete egy hitvallás, egy magatartásforma, a nyelv megformáltságán, befogadhatóvá szelídítésén túl önmagáról nem megfeledkezve tárja fel a lírai én kihívásai és éjszakái mentén haladva a valóságról gondolt összes elképzelést. Itt őszintén, megjátszás nélkül van szó az igazság kereséséről, a megismerhetetlenhez közel férkőzésről.

Illetlenség lenne részemről nem megemlíteni a kötet verseinek összeválogatottját, Rákos Sándor özvegyét, az azóta elhunyt Szentpál Mónikát. Ilyen értelemben a könyv az ő emléke és munkája előtt méltó tisztelgésként értelmezhető. A Rákos Sándorról elkészült, néhány éve megjelent munka szintén Tomaji Attila nevéhez köthető.

Akadálya lehet a versek „szabad" olvasásának a többszörösen felzsúfolt ismeretanyag, kulturális-irodalmi beláthatatlan szélességű látókör, az idézetek, ajánlások töretlen alakzatának megjelenése. Természetes ezek jelzés értéke, sugallatuk szándéka, de jobb a verseknél maradás, mint egy más tájakon zajló történet megfejtése, megismerése az idézeteken keresztül.

Aztán a versek. Milyenek is ezek? Nagyívű, levegőbe torkolló, őserővel átitatott, néhol zaklatott, zakatoló költemények, amennyiben ez a szó közismert maradt a mai szóhasználatban és nem ejtette ki magából a felületesség iskolájában vizsgázott közízlés és sznobizmus. „ Hol haja víz színén, köveken, fű hegyén. Eső / Szálán pereg feléd az ég titka. Árnyéktalan allé. / A tócsákban megvillan egy isten fehér fogsora. / Lezárt szemhéj. Kagylók. Kiürült anyaméh." Itt nem a költészetről folytatott beszéd a lényeg, nem az válik a lírai én lényévé, mert hát sok esetben mire mennénk vele, nem, itt a költészet megtörténte lesz az, ami súlyával magával vonja a verseket, mi több, teszi ezt sorról sorra. Tomaji Attila ebből a szempontból, az égi, Isteni felé törekvés, a természet megértése-befogadása felé vágyás szándékával közel-messze rokonkapcsolatba lép nem egy pályatársával, Győrffy Ákossal, Babiczky Tiborral némiképp. „ Ösztöneidet összezavarta Dublin -- / Korábbról nem ismert éberség /perzselte fel erőd maradékait s szíved is / mit hallgatva verset írtál egykor / akárha búcsúzna / hátát mutatva alig dobban / hidegen hagy magadra."

Nem tudja ez a költészet, milyen nagy teher alá állt be, milyen száműzetésbe kergeti önmagát a versek minden modernséggel szemben kialakított ellenállása következtében. Nem tudja, hála Isten, nagy öröme ez nekem és az olvasónak, Tomaji Attila versei szerencsésen, öntudatlanul jutva túl e problémán filozófusi figyelemmel választott témáiban a manapság annyira nem divatos, lét mögötti lét és léten túli valóság kérdéseire keresi a választ. Szabadversek áramló hömpölygése, mintha csak a költő által szeretett Duna két partja között, a Fekete erdőből a Fekete-tengerbe, a legrövidebb szótól az értelmen túl megtermékenyült területre, hol a szavak jelentésük nélkül léteznek és mondják ki mindazt, amire itt a földön több millió oldalt pazaroltak. Tomaji Attila a csend felé, az Istenség irányába emelkedett versei kisebb pazarlásként foghatók fel, mint azt gondolnánk, sőt, bátran bevallom, talán Tomaji az sokunk közül, aki a leginkább a nyelv és az értelem helyes útján közlekedik, mint az angyalok az ég és a föld között. „ El kell menni oda hol fehér fátyol a reggel / S az este víz felől jövő surrogó szárnycsattogás / Hol a kimondhatatlant eltáncolják helyetted / S a napközben sötéttiszta forró csobogás".

Tomaji Attila: Sötéttiszta sáv. Fekete Sas Könyvkiadó, Budapest, 2010