Zsidó Ferenc

Miért nem szeretem Coelhót?

Valószínűleg nem fog tetszeni Paulo Coelho magyar rajongóinak, amit most leírok. Sem cikizni, sem hitükben megingatni nem akarom őket. De pár helyen kilóg a lóláb a Mester életművében.

Többszázezer eladott könyv, megfilmesítések, animációk, színházi adaptációk sokasága jelzi, hogy „nagyágyúról" van szó, aki valamit nagyon tud, valamit nagyon elcsípett abból, hogyan kell úgy írni, hogy az széles közönséget hozzon lázba. Az eredményeket, az eladott példányok csillagászati számát hallva kíváncsi lettem (ha nem másért, hát azért, mert magam is prózaíró lennék). Coelho megítélése ambivalens, de mindenesetre elismert íróról van szó, aki számos díjat bezsebelt, számos nagy könyvvásár díszvendége volt, s aki szerintem a Nobel-díjra is aspirál. Az elmúlt 2-3 évben elolvastam majdnem mindent, ami Coelhótól magyar nyelven napvilágot látott, beleértve a róla írt életrajzi kötetet is (Fernando Morais: A Mágus).  Úgy vélem hát, jogom van véleményt formálni.

Nos. Úgy emlékszem, az első, amit kézbe vettem, Az ördög és Prym kisasszony volt. Ismerkedésnek nem volt rossz, elsőre kimondottan tetszett, a téma, a stílus, az atmoszféra-teremtés, minden rendben. Aztán jött a Tizenegy perc, a „legeladottabb" könyve, mely egy kurváról szól, meg némi szexről, különösebb lendület és lélektani mélység nélkül, eléggé lektűr-gyanúsan. De ekkor még arra gondoltam, értékelendő, hogy ilyen kommerszebb témában is tudott visszafogott lenni. A Veronika meg akar halni cíművel folytattam, és némi erőltetettséggel találkoztam, továbbá túl sok szirupos, okoskodó moralizálással. Lelkesedésem lelohadt, de folytattam. Legtöbbre tartott könyvét, Az alkimistát olvastam el ezután, ami egy jó kis parabola, de nem értem, hogy miért nem három oldal, amint egy jó parabolának lenni kell, miért 170. Tele van sallanggal, valami rosszul értelmezett misztikával, mágiával. Ekkor már kezdtem sejteni, miért szeretik oly sokan Coelhót, a szerző titkos receptjét is kezdtem kiismerni, és csalódottá váltam.

Szerintem Coelho egyszerűen felismerte, hogy az istentagadásban egyre inkább eltévelyedő 21. századi ember valami hit-pótlékra vágyik (még ha az másodrendű is), s ezt nyújtja - tudatosan, kiszámítottan. Ez a kiszámítottság, hatásvadászat az, ami visszatetszővé vált számomra. Ezek után A zarándoklat már csak rontott az összképen; A portobellói boszorkány után, melyről pedig a kritika is áradozott, hogy milyen újszerű narrációs eljárásokkal találkozunk benne, már kimondottan csömöröm volt. Nem csoda hát, hogy A fény harcosának kézikönyvétől annyira idegenkedtem, hogy félretettem, nem volt kedvem elolvasni. Ezekkel a könyvekkel az a bajom, hogy érezhető, a szerző elkötelezett híve valamiféle mágiának, így nem tud kívülállóként tekinteni rá, s például A portobellói boszorkányban úgy próbálja eljátszani a kívülálló, távolságtartó narrátort (erre a nézőpont-váltakoztatással is ráerősít), hogy közben végig érezhető egyfajta primitív sugalmazás, hogy ama boszorkányt követve tényleg új értelmet találhatunk életünkben. És ha már ezen a szinten tartunk: ez nem szépirodalom. Nevezhetjük mentálhigiéniának vagy sarlatánságnak, de irodalomnak nem - annak ugyanis csak esztétikai céljai vannak. Igen, kis túlzással Coelho könyvei ilyen szolgáltatási funkciókat látnak el, modern ál-bibliaként akarnak hatni. És az író bosszantóan ismétli magát, ugyanazt az alapot variálja, de ez is érthetővé válik, ha úgy tekintünk rá, mint oktatóra, netán lélekgyógyászra.

Ha kevésbé vagyunk szigorúak, az élettörténet ismeretében azt mondhatjuk, Coelho csak magát írja, a saját sorsát (könyveinek többsége kimondottan önéletrajzi), a saját kétségeit, kereséseit és megtalált bizonyosságát. S hogy az átlagolvasó ugyanezt az utat járja, s a könyvben magára ismer? Helyes, nevezzük akkor Coelhót prófétának, s fogadjuk el, hogy abban nagyon jó - könyvei ez esetben prédikációk, példázatok, intelmek, netán a mágia kézikönyvei. Ha így tekintünk rájuk, minden rendben.