Zsidó Ferenc

Bolhaszerenád: Enter!

Még rémlenek valahonnan a székelyudvarhelyi születésű, Budapesten élő Lakatos Mihály régi versei, melyekkel az 1990-es évek legelején feltűnt. Aztán átnyergelés történt, prózakötetek következtek, novellák, színművek, mesék, majd fordítás, s én már azt is gondoltam, a lírai fejezet végképp a múlté, amikor 2010-ben megjelent a Bolhaszerenád, ami - sejtelmem szerint - eddigi verseinek válogatása, néhány friss szerzeménnyel kiegészítve. Bár évszámok nem segítenek az eligazodásban, az élményanyagból, a felütésből, hangulatokból „kihámozható", hogy van itt egészen régi és egészen új vers egyaránt.

A kötetre alapvetően csöndes visszafogottság, bensőségesség, némi rezignáció jellemző, de ezt időnként jól ellensúlyozza egy-egy merész, polgárpukkasztó, odatenyerelő témájú és stílusú vers, melyek kizökkentik a befogadót a líraian lebegős, kontempláló, emlékező hangulatból. Ez a váltakoztatás izgalmassá, „kiszámíthatatlanná" teszi a kötetet.

Egy olyan alkotó jelenik meg a könyv lapjain, kinek a költészet érzelmi és szellemi jólét kérdése, viszont nem élet-halálé, nem véresen komoly játék - a verseket nem feszíti szét sem túlzott exhibicionizmus, sem érvényesülési izgatottság. „Mondá az Írás: ne tülekedjetek, / Elsőből lészen az utolsó, / És utolsóból az első. / Nem tülekszem - / mindkét helyen ott vagyok."

A címadó darab egy remek szerepvers, a vágánsköltők világát idézi, formáját tekintve szonett, egy hetyke, groteszk anti-szerelmes vers, könnyed, derűs játék: „ő apadt én nőttem, ó szenyorita / vérengző féreg, bájos parazita / boldoggá tettél de ennek most vége / hull a lét szőre és fogytán a vére".

A merengős-borongósabb költemények közül a Kompromittált címűt emelném ki, amely helyzet-meghatározó, hangulatjelentő versből növi ki magát hanyag eleganciával megfejelt filozófiai létverssé: „és ki tudja meddig lesz / még pia / butykosban egy korty / transzcendencia / az asszony mikor duzzog rád / hogy te mafla / épp az orrod előtt / fogyott el a / világ?!"

Szerencsés módon, mire az olvasónak elege lehetne a fájdalomból, a melankóliából, berobban egy-egy játékos, humoros fordulatú vers, egy-egy polgárpukkasztó allűr. A befogadó lazít, derül, hogy aztán ismét vevő legyen a hiány-versekre is. „Ahol most kutakodsz, csak bűz van, s hallgat a fáma; / Vedd ki a mancsod a bugyimból és tűnj a p...ba!"

Kedvencemmé a majdnem-szerelmes versek válnak, amelyekben látszólag szerelemről van szó, de valójában nem, vagy amelyekben látszólag egyébről van szó, de valójában a szerelemről, valahogy úgy, hogy „Indul a szerelem, ENTER!". Az ilyen típusú versek mintegy a kötet védjegyévé válnak (pl. Szerelmes szonett; Csak; Útkereszteződésben; Love story; Ajándék). A testi szerelemről sajátos, ha lehet így fogalmazni, Lakatos Mihály-os visszafogottsággal ír: nevén nevezi a dolgokat, mégsem tolakodó. S a témát egy női nézőpontból írt verssel fejeli meg, amit én (férfiként, hm!) hitelesnek éreztem: „Megtehetném persze mit annyian / mások, erős nők, lásd Flóra, Gina... / Miért van az: ha borostád érzem, / hiába... megnyílik a bűn fészke?"

Nem akar sokat ez a kötet, csak magát adja. Különböző hangulatokban, de magunkévá tehetjük: megnyílik a bűn fészke. Ami nem is olyan nagy bűn.

Lakatos Mihály: Bolhaszerenád. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010.