Limpár Ildikó

A kimondhatatlan metaforája

Mi van akkor, ha nem tudjuk meggyűlölni azt, akiről kiderül, hogy egykor felfoghatatlan bűnöket követett el? Bűntudat. És bűnhődés. És mi van akkor, ha egyszer csak felfogjuk, hogy az, ami egykor majdnem természetesnek tűnt, valójában olyan bűn, amelyre nincs feloldozás? Bűntudat. És bűnhődés.

Bernhard Schlink legnépszerűbb regényét először a Helikon jelentette meg magyar nyelven, majd nemrégiben a regényből készített film ismét a könyv felé fordította a figyelmet, és az Ulpius-ház gondozásában is elérhetővé vált a hazai közönség számára. A felolvasó nemzetközi siker lett, de viták össztüzébe is került, hiszen nehéz megemészteni egy olyan regényt, mely a holokausztra reflektál, de szerzője már nem tartozik a háborút közvetlen közelről megtapasztalók közé, s így az idősebb nemzedék bűneit tárgyalja. Nehéz, mert ez a könyv a bűnhődés könyve, és a „Fiúcska", Michael szembenézése múltjával minden (fel)olvasót arra ösztönöz, hogy nézzen szembe azzal a múlttal, amit már lassan temetni lenne jó. Azzal a múlttal, amiről azt hihettük sokáig, hogy az idő múlásával majd kicsit elfogadhatóbb lesz, vagy legalábbis nem annyira fájó. Schlink azonban, amolyan igazi Shakespeare-módra, tükröt tart elénk, és így kénytelenek vagyunk meglátni azt, aminek elhallgatásától megkönnyebbülést reméltünk.

A felolvasó ügyesen állítja egymás mellé az egyéni és a közös múlt, az egyéni bűnösség és a kollektív bűnösség példáit, valamint a bűnhődést, melyet az is elszenved, aki mások életének kioltásáért volt felelős, és az is, aki elvileg nem érintett, nem is lehetett érintett a bűnökben - és mégis az, mert megérintette őt a kéz, ami mások életét elvette. És mivel ez így van, a nagy kérdés az, hogy mikor jön el (ha eljöhet egyáltalán) az a pillanat, amikor a nemzet, amelyik egy népet bűnösnek kiáltott ki, nem érzi majd magát bűnösnek? Hiszen a generációk közötti kapcsolat megszüntethetetlen, az érintés folytonos és szükségszerű.

A regényről írt ismertetők hol a kollektív bűnösség témáját emelik ki, hol pedig Michael egyéni szenvedéstörténetét, időnként pedig Hanna szerepét a háborús népirtásban, majd a sok évvel későbbi kirakatperben. Ezek mind alapkövei Schlink írásának, de feledtetik a címet, és így talán kevésbé gondolunk arra, hogy van egy harmadik főszereplője is a könyvnek, mégpedig az irodalom. Michael Hanna szeretője és felolvasója lesz tizenöt évesen, és egyik szerepe éppolyan fontos, mint a másik. A szerelmi aktus és a felolvasás aktusa egybefonódik a regényben, a szenvedély és a tudásvágy, a felfedezni vágyás határozza meg mindkettőt. Az irodalom teszi ezt az erotikus kalandot igazából kétoldalúvá, kölcsönössé. Michael Hanna felfedezésére vágyik, míg Hanna az irodalom iránt talán szenvedélyesebben érdeklődik, mint kamasz szeretője iránt, de az írástudatlan asszony számára az irodalomhoz a fiúcska testén át vezet az út.

Hanna hagyja, hogy a fiú felfedezze teste minden porcikáját, de igazán kitárulkozni nem képes. Magáról nem árul el semmi személyeset, így csak két dolgot tud meg Michael a nála húsz évvel idősebb nőről: azt, hogy a testi örömöket hogyan éli meg, és azt, hogy mit szeret, vagy nem kedvel egy-egy felolvasott műben. Nem mondhatjuk tehát, hogy Hanna sikeresen burkolja magát a személytelenség leplébe. Lehet, hogy nem mesél magáról régmúlt történeteket, de nem árul-e el sokat magunkról az, hogy mit szeretünk az irodalomban és mit nem?

A felolvasóban az irodalom: helyettesítője mindannak, amiről nem beszélünk. Okot és alkalmat ad átgondolni mások élethelyzeteit, beszélni valamiről, ami nem mi vagyunk, s feledtetni azt, amik valójában vagyunk. És azáltal, hogy elfoglalja annak a helyét, amiről nem ejtünk szót, mégiscsak emlékeztet arra is, amiről beszélnünk kellene. Az irodalom a kimondhatatlan metaforája. Schlinket sokan támadták amiatt, hogy könyvében nem szól az „igazi" áldozatokról. Pedig róluk is beszél. Mert Schlink regénye maga is a kimondhatatlan metaforája. Elmesél egy történetet arról, aminek a centrumát az elmesélhetetlen alkotja - hát nem arról beszél, hanem valami másról. És közben emlékeztet arra, hogy mi is az, amit még mindig nem tudunk kibeszélni, hiába az a sok díjnyertes holokauszt film és irodalom.

Bernhard Schlink: A felolvasó, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2009.