Ayhan Gökhan

Hé, Carlo!

Van az a jelenet, amiben Bud Spencer (magyar hangja Bujtor István) Terence Hillel (magyar hangja Újréti László) ül egy brazíliai mulató asztalánál és a vele packázó, Tangóként hírhedté vált gengsztert egy határozott lábmozdulattal kibillenti egyensúlyából. Nem tudom, ki hogy van vele, de ez és a többi Bud Spencer - Terence Hill film(jelenet) a századik megnézés után is változatlanul szórakoztat és nevetőgörcsöt okoz. Nem hiszem, hogy lennének filmek, amiket ennyiszer láttam volna, mert őszintén és büszkén kijelenthetem: hét éves korom óta nézem ezeket és elkötelezett rajongójuk vagyok.

Carlo Pedersoli önéletrajzi könyve néhány hónapja jelent meg a lelkes hívek és nem utolsó sorban az én örömömre. Amint megláttam, kértem a Feleségem, szóljon a Jézuskának és intézkedjen azonnal, hogy a karácsonyfa alá kerüljön, különben dühbe jövök. Így, a Feleségem és a Jézuska közvetítésével eljutott hozzám a Különben dühbe jövök, amit mostantól legbecsesebb könyveim, a Kosztolányik és Heltai Jenők között tartok számon.

Carlo Pedersoli élvezetesen tárja fel az olvasó előtt a vízilabdázáshoz köthető emlékeit, majd medencét váltva csobban a filmezés mélyvízébe és kezd el a véletlenek sorozatával teletűzdelt életéről beszélni. A könyv eleje érdekes felütéssel kezdődik, Bud Spencer találkozik hatvan évvel korábbi önmagával és beszélgetésbe elegyedik vele. Mintha Karinthy Frigyestől leste volna el ezt az ötletet, engem nem lepne meg, ha Carlo Pedersoli ismerné a Karinthy írást, annyi kötődése van Magyarországhoz. Az életrajzi könyv olvasása közben egy pofon erejével felérő szerénységtől cseng a fülünk és mosolygunk nem egy szelíd megjegyzésen, fordulatos történet ecsetelésén. Kalandos Bud Spencer könyve, egyet sajnáltam csak, túl rövid, nyolcvan év igazán kitehetett volna több ezer oldalt. Én úgy osztottam be, hogy minden nap egy fejezetnél többet nem olvastam, másnap az előző napon érzett, nem múló izgalommal vettem újból elő, mintha egy detektívregényt olvasnék. Carlo Pedersoli csak mesél és mesél, néhol egyszerűen, bájos eleganciával, nem róhatjuk fel neki, nem író, vagy ha az, akkor a szórakoztató filmművészet legnagyobbjai közé írta be magát egyéniségével, fergeteges alakításaival.

Egyik kedvenc filmjelenetem Huszárik Zoltán filmjéből, a Szindbádból van, rögtön kitalálja bárki, melyik lehet az, magyar sajátosság talán, hogy pont az evés, amikor egymás után hozzák a főhős elé a jobbnál jobb, gyönyörű ételeket. Ennek külföldi megfelelői (rangban felér vele, az én elfogult meglátásom szerint) azok a szép Bud Spencer, Terence Hill jelenetek, azok a megnyerő, fenomenális zabálások; érthetetlen okból, amik minden alkalommal meghozták az étvágyam és sóvárgásom a zsírosabbnál zsírosabb ételek után. Bud Spencer a könyv vége felé nem hagyja, hogy a kíváncsiság felfalja az olvasót ebben a kényes témában és néhány oldalon részletesen kitér rá. Gyermekkoromban ő, Piedóne volt a nagy példakép, igyekeztem minél előbb hasonlítani hozzá, megpróbálva ellesni tőle az elhízáshoz vezető legkönnyebb módszert. Ez, abban az időben félig-meddig sikerült, magasság tekintetében, bánatomra, jóval alul maradtam.

A könyv feltár az olvasó előtt egy másik, a vízilabdázó Pedersolin túl egy ismeretlen Bud Spencer arcot, az intellektuel Bud Spencerét, aki önálló és okos véleménnyel van hazájáról és a hazafiságról, az olasz filmről és az öntelt, beképzelt emberekről. A majdnem jogász vagy majdnem vegyész Bud Spencer véletlenül csöppent a filmezésbe, elszántsággal és kitartó munkával ért el nagy sikereket, nem feledve egy percig sem, honnan indult és milyen sokat köszönhet kortársai, a különféle rendezők és színészek támogatásának.

A könyvet letéve rohantam a számítógéphez és a korábban letöltött Bud Spencer filmek közül egyet találomra kiválasztva elindítottam és hiába láttam számtalan alkalommal, egyszerűen a film nem múló varázsának köszönhetően odaszegeződött a tekintetem a képernyőhöz - egy tál jó nagy adag étel társaságában.

Carlo Pedersoli: Különben dühbe jövök. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010.