Ughy Szabina

Az angyal a részletekben lakik

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam Petri Györgyről. Tizennyolc éves voltam, rendszeresen eltévedtem a pesti aluljárókban, ugyanis akkoriban az ELTE magyar előkészítőjére jártam fel vidékről, hogy felvegyenek pszichológusnak.  A karácsonyi előtti utolsó órán mindenki felolvashatta a kedvenc versét. Gondolom, én Szabó Lőrinctől vihettem valamit, nem emlékszem pontosan. Arra viszont igen, amikor a csoport költő-fiúja felolvasta a Hogy elérjek a napsütötte sávig című verset. „nyári hajnal, kiláncszázhatvanegy." - pár másodpercnyi feszült csönd. Aztán néhányan vigyorogni kezdtek, mások a szemüket meresztgették, volt aki rákérdezett: „És ez vers?" Hirtelen zavaromban én sem tudtam ezzel az egésszel mit kezdeni, mert hát a gimnáziumban Radnótinál megállt az élet. Mint egy hirtelen pofon után, zúgott a fülem, az agyam, hogy akkor most mi van?!  Aztán az első adandó alkalommal kivettem a könyvtárból Petri György összegyűjtött verseit, hogy hosszú időre beszippantson, és pszichológia helyett végül magyar szakra jelentkezzek.

Július 16-án lesz tíz éve, hogy meghalt Petri György, most lenne hatvanhét éves.  Ezt a kerek évszámot használom most ki, hogy szellemet idézhessek, miként tették azt a közelmúltban a Holmi folyóirat szerzői is. A megemlékezésen többek között Balla Zsófia, Kántor Péter, Radnóti Sándor, Sajó László, Tóth Krisztina, Vajda Mihály és Várady Szabolcs beszélgetett a zsúfolásig megtelt Nyitott Műhelyben. Az, hogy miért ekkora az érdeklődés Petri György költészete és élete iránt, több dologra is visszavezethető. Természetesen legfőképp arra, hogy szeretjük, sőt egyfajta divatja is van, amely ugyan az utóbbi időben mintha kicsit megkopott volna. Verseiben mindig ott van őszintén, kíméletlenül az ő személyes valósága, mondhatni az élete. Hiába tudjuk, hogy ez még valójában semmit sem jelent, de az olvasóhoz pont ezzel, a végletekig felfokozott őszinteséggel kerül igazán közel. Akik nem csak a verseit ismerték, azt mondják, hogy tudatosan rájátszott az elátkozott költő alakjára. Költészetében a dekadenciát mégis jól oldja folytonos iróniája, parodisztikus játékossága, mindent elbizonytalanító egzisztencializmusa. Tőle tanultam meg, hogy a hétköznapi tárgyakból, jelenetekből igenis lehet mindenfajta erőlködés nélkül költészetet, verset létrehozni. Persze sokan dolgoznak ezzel a módszerrel, mégis a Petri-féle puritán tömörséget kevesen érik el. Entellektüel, filozofikus alkata, nagy műgondja, virtuóz formaismerete, kiforrott művészetfilozófiája ma már ugyancsak ritka madár a kortárs költészetben, mint ahogy határozott politikai állásfoglalása is. Harmadik kötetét, az Örökhétfőt például azért adta ki elsőként szamizdatként, mert 1980-ban túl sok verset kellett volna kihagynia belőle.

A megemlékezés során számos kedves anekdota hangzott el a költővel kapcsolatban. Kántor Péter például bevallotta, hogy amikor Petri György már nagyon beteg volt, nehezére esett felkeresnie. Pontosabban előtte és utána volt nehéz, mert már egy második valakit, a halált is kénytelen volt meglátogatni, amikor barátjához ment. A nehézség feloldásában Petri segített, mert olyankor aztán minden másról szó volt, csak a halálról nem. Könnyedén, nagy figyelemmel, erőlködés nélkül zajlottak ezek a késő éjszakába nyúló beszélgetések. Kántor például a Petrihez írott versekben ezért választja a beszélgetés formáját.

A történet mesélése közben leszakadt egy kép arról a falról, amelyikre a Mosoly című vers van felírva. Pár másodpercnyi csönd, zavart mosolyok, némi libabőr; az ember ilyenkor önkéntelenül is jeleket keres mindenben, de gyorsan meg is nyugtatgatja magát, hogy biztosan csak elfáradt a szög, rosszul ütötték be, vagy gyenge volt a fal, meg egyébként is, bármikor előfordulhat az ilyen, dehogyis üzenget nekünk a költő, hogy mondjuk hosszúra nyúlott a beszélgetés, igyanak már inkább valamit helyette is. Mégsem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy talán tényleg ott volt végig, de csak akkor tűnt föl, amikor megmutatta, amit mi magunktól nem vettük volna észre.