K. Kabai Lóránt
Nagymonológ
Az elsősorban drámaíróként ismert szerző 2009 végén megjelent novelláskötete után idén ismét prózával, ezúttal regénnyel jelentkezett - és most még szembetűnőbben kidomborodik drámaírói énje: míg a novellák esetében szükségszerű, hogy a cselekmény viszonylag szűk térben maradjon meg, ne lépjen túl bizonyos időkorlátokat, egy regényben ez legalábbis furcsa, de Egressy jól komponált regényének ez kifejezett erénye.
Az aparegény alcímű vagy műfajmeghatározású mű cselekményideje nagyjából tizenhat óra, de az énelbeszélésbe természetesen számtalan korábbi esemény emléke és lecsapódása, az elbeszélt jelenben való kivetülése is belevegyül. Az egyes szám első személyű elbeszélő egy motoros futár, Vertesz Antal, a Most érsz mellé című novelláskötet több darabjából ismert Vertesz Aba fia, s az apa ott (a Záróvonal című novellában) elbeszélt különös szokása és halála nem egyszerűen meg- és felidéződik itt, hanem strukturálja is a regényt - miközben a szöveg gyakorlatilag mindvégig az apához szóló monológ. A váratlanul elhunyt, apaként jóval korábban megbukott férfinak címzett tudósítás ez, melyben a nyárdélutáni, hétköznapi sörözéstől induló, már-már szürreálisan besűrűsödő cselekmény során az elbeszélő-főszereplő számára meghatározó emberekkel (anyjával, elveszített szerelmével és természetesen az apjával) kapcsolatos reflexiói egymás után alkalmazzák a vallomás, a gyónás, a panasz, a vádbeszéd, az apológia és az empatikus odafordulás formáit - az épp harmincadik születésnapját ülő (az „ünneplő" azért túlzás lenne) Vertesz Antal evilági pokoljárásának stációi mindezeket remekül megtervezett szerkezetben, logikus oksági rendben sorolják elő. Az önnön látszatéletével - melybe ugyanúgy beletartozik a tricepsz fejlesztése, mint a sör büszke preferálása az apa borosságával szemben - eddig megelégedő elbeszélő lépésenként ismeri fel, hogy nem egyszerűen szerelme elvesztése tette és teszi egyre üresebbé és konfúzusabbá az életét, miközben a már az első részben megmutatkozó, az egészen apró részletekre is kiterjedő figyelme és főleg reflektáltsága miatt azt gondolhatnánk, e felismerések jóval korábban be kellett volna következzenek. A valóban drámaszerűen egyetlen csomópontba tömörülő eseménysorban a valódi drámát annak a (ki nem mondott) beismerése jelenti, hogy mindezt e reflektáltság és figyelem ellenére sem látta át korábban - ehhez valóban arra volt szükség, hogy beszélni kezdjen halott apjához. Beszéljen, és többé-kevésbé aprólékosan beszámoljon a sörözést követő késő délutáni kézbesítésről, a gyors aktusról a címzettel, kinek barátnőjét, a feladót korábban a borozóban kinézte magának, és később is erősen méregeti, majd a temetői bolyongásról és részegen elalvásról ugyanott, a megbaszott nő „mentőakciójáról", vidámparki koitálásról, a borozó újbóli felkereséséről, a találkozásról a korábban látott ismerősökkel, a verekedésről, a kórházi ügyeletről, egy halastónál tett rabsicfogó kiruccanásról, majd az apa hajnali zarándokhelye, a Tabán felkereséséről - és a felismerhető, jól beazonosítható helyszínekről tudósító énelbeszélő szövegébe olykor (kurzívval is kiemelt) külső monológok, egy-egy mellékszereplő hosszasabb elbeszélése ékelődik. A mindezekkel kapcsolatos reflexiók viszik aztán messzebbre, egész odáig, hogy a főszereplő monológja valójában egy egyoldalú (és szaggatott) dialógus formáját ölti, melyben a kérdések (érthető módon) megválaszolatlanok maradnak, illetve önmaga kényszerül saját kérdéseit jól-rosszul megválaszolni.
Ilyen válaszadásként értelmezhető az apa halálának helyszínéhez nagyon is közel játszódó utolsó fejezet is, melynek tragikumát finoman erősíti fel, ahogyan az eseményekről itt is csak a kimerült, ittas elbeszélő rezignált, beletörődő hangja tudósít egyetlen hosszú mondatba sűrűsödő tudatfolyamában - majdhogynem derűs a vég, hiszen egy újfajta ars moriendit is megfogalmaz: „az van egyébként, hogy szép volt ez az egész, a tegnapi nap, meg ami még a mából jutott, és minden, az egész előtte, ami most pereg bennem követhetetlen forgatagban, nem átkozódom és nem bocsátok meg, de jó volt veled, örülök, hogy beszéltünk, érdemes volt kivárnom az idejét, azt meg egészen megnyugtató tudni, hogy úgy volt, ahogy mindig sejtettem: egyszer-egyszer az idő könyörtelen hömpölygését a mámor mégiscsak meg tudta törni, és ez a lényeg, mi lehet fontosabb ennél a bizonyosságnál."
Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Kalligram, Budapest, 2011
