Sztakó Zsolt

A legnagyobb palóc és az ő görbe tükre

Mikszáth Kálmán írásait még tavaly kezdtem el olvasni. És most írhatnám, hogy halálának a centenáriuma kapcsán, de az igazság az, hogy akkor ez meg se fordult a fejemben. Az ok szimplán és egyszerűen az volt, hogy annyi történészi véleményt hallottam a kiegyezés utáni évtizedekről (az úgynevezett „boldog békeidőkről" vagy az „aranykorról", amely címkét persze csak az utódok ragasztották rá, ugyanis a kor emberének fogalma se volt róla, hogy ő az „aranykorban" él, sőt), hogy szükségét éreztem, hogy végre egy autentikus forrás segítségével pillantsak be a korba. Erre a célra pedig Mikszáthot ítéltem a legmegfelelőbbnek, aki ugye újságíró is volt, és én úgy gondoltam, hogy közben még jól is fogok szórakozni. Nos, ebben a várakozásomban se csalódtam, de erről majd később.

Ezért aztán a virtuális könyvespolcról leemeltem Mikszáth Kálmán összegyűjtött cikkeinek a második kötetét, amely Karcolatok és cikkek címen jelent meg, és az 1881-85 közti cikkeket tartalmazza, több mint 1600 oldalon. Ha elgondolom, hogy ezt a tömérdek cikket öt év alatt „termelte", és ha jól számolom, ezen idő alatt még tizenkét önálló kötete is megjelent, akkor nyugodtan megállapíthatom, hogy az író egyik meghatározása az lehet: grafomán ember.

A Karcolatok és cikkeket olvasva döbben rá az ember, hogy százharminc év alatt mennyire keveset változott a társadalom. Akkor is ugyanazok az indulatok fűtötték az embereket, mint ma, és a válaszok is jobbára ugyanazok voltak. Hogy mást ne mondjak, az antiszemitizmus az akkori társadalomban is ugyanúgy jelen volt, mint a maiban. Ennek egyik alapmotívuma a „tiszaeszlári vérvád" néven került be a történelembe, és kavar máig indulatokat, ahol csak szóba kerül. A történet ismert: Tiszaeszláron a helyi zsidókat megvádolták, hogy rituálisan meggyilkolták a keresztény Solymosi Esztert. A perről Mikszáth Kálmán tudósította a Pesti Hírlapot, a kötet száz oldalon keresztül közli ezeket az írásokat - a szöveg-együttes akár dokumentumregényként is olvasható. Mikszáth végig érezteti, hogy a vádakat mekkora képtelenségnek tartja, és az egész pert komédiaként kezeli. Ennek megfelelően tudósít róla, bemutatja a szereplőket és a pernek helyszínt biztosító Nyíregyházát, s közben persze nem tud szabadulni anekdotázó szenvedélyétől, ami a legjobban jellemzi az újságíró Mikszáth Kálmánt (is).

Mikszáth országgyűlési tudósításokat is írt, ezek a cikkek teszik ki a kötet nagyobbik részét. És bizony irigykedhetnek a mai képviselők, hogy százharminc évvel ezelőtti kollégáikról ilyen írói nagyság tudósított, és csinált belőlük szerethető figurákat. Mert ha a mai politikai viszonyokba belefásult olvasó netán azt gondolná, hogy hiába, akkor még más volt a politika, ki kell ábrándítanom. Mikszáth is nyíltan ír korrupcióról, megvesztegetésről, ráadásul akkor ezeken senki se háborodott fel, inkább természetesnek vették. Az is tanulságos, amit a választásokról ír, természetesen ugyanúgy anekdotákba csomagolva a súlyos mondanivalót. A nyílt szavazásos rendszer a korrupció melegágya volt, amit a jelöltek nem is hagytak „kiaknázatlanul", és úgy adták-vették a mandátumokat, mint ma a tőzsdén a brókerek a részvényeket.

A Karcolatok és cikkek harmadik nagy értéke az, amit Mikszáth korának művészetéről ír. Színházi és könyvkritikák, karcolatok a nagy és kevésbé nagy művészekről. Kicsit zavaró ugyan, ahogy Munkácsy Mihályt egyszerűen „a mi Miskánknak" nevezi, no, de lehet, hogy ez csak az én 21. századi szememnek furcsa, abban a korban viszont elfogadott volt ez a familiáris megszólítás. Jókaié az egyik leggyakrabban előforduló név a kötetben, ő ugyanis képviselő is volt, és így az országgyűlési tudósításokban is sokszor felbukkan. Emellett persze írói munkássága is állandó témája volt Mikszáthnak. Még egy tanulmánynak beillő cikkben is méltatta Jókait, jó szokásához híven sűrűn anekdotázva. Tudvalevő, hogy Jókai az újságok számára folytatásokban írta regényeit, amelyeket rajzokkal illusztráltak. Történt egyszer, hogy egy regényének az egyik fejezetéhez készített rajzon egy olyan szereplő is rajta volt, akinek abban a fejezetben nem volt helye. Jókai nem esett kétségbe: beleírt a kéziratba egy mondatot, amivel helyreigazított mindent.  Talán ezért is nevezte Mikszáth Kálmán invenciózus írónak Jókai Mórt.

Jó szívvel tanácsolom az olvasónak, hogy ha Mikszáth egy új oldalát akarja felfedezni, bátran kezdje el olvasni a Karcolatok és cikkeket!