Benedek Szabolcs

Uwe Tellkamp: A Torony

Egy modern utca modern házában töltöttem a szocializmus utolsó tizenkét esztendejét - akkoriban ugyanis modernnek tekintettek mindent, ami vasból és betonból készült. Az utca olyannyira új volt, hogy egy alig pár évvel korábban elhunyt miniszterről kapta a nevét. Ma természetesen már másként szerepel a térképeken. Tizenkét évvel az odaköltözésünk és pár héttel az elköltözésünk után a kommunista miniszter neve eltűnt az utcatáblákról, a helyére Nagy Imre került. (Különben ha nem tévedek, személyesen ismerték egymást a kommunista miniszterrel.)

Bár utcát említettem, annál jóval több volt: egyfelől a két oldalát elválasztó négysávos út okán (nem beszélve a parkolósávokról), másfelől a teljes hosszában végigsorakozó, modernnek tekintett, nemrégiben fölhúzott betonépületek miatt sem lehetett simán csak utcának nevezni. Sőt, noha nem kanyarodott jobban más átlagos utaknál, mi több, egyáltalán nem is volt benne igazi kanyar, mégis „körút"-nak nevezték el, annak ellenére is, hogy egyik végén se körútba torkollott bele. Mindkét oldalán vadonatúj házak sorakoztak: iskolák, boltok, takarékszövetkezeti fiók, bizományi áruház, kölcsönző (ahonnét takarítógépet, csecsemőmérleget, és egyéb olyan eszközöket lehetett bérelni, amiket az ember időnként használ, ám nem akkora gyakorisággal, hogy érdemes volna megvásárolni - amúgy legalábbis mifelénk nem is lehetett ilyesmiket kapni), továbbá lakótelepek, egy részén négy-, más részén nyolc-, többségében viszont tízemeletes panelházakkal. A lakótelepek jócskán túlnyúltak a körúton: lényegében az egész környék csupa-csupa ilyen betonépületből állt. Ez a tény olyannyira meghatározta korai életszemléletemet, hogy hosszú időn keresztül mélyen és őszintén sajnáltam azokat, akik velünk ellentétben nem modern panelban, hanem ódon, régies szabású és atmoszférájú téglaházakban kénytelenek lakni. Csupán néhány osztálytársam „kényszerült" effélébe, a többség mind a környékbeli (vagy éppen távolabbi) lakótelepeken élt, ám amikor ezeknél a „régi épületeseknél" jártam, és láttam a számomra elképesztő magasságban lévő mennyezetet, a vaskos falakat, a hatalmas ajtókat, a patinás kilincseket, és lépdeltem a csikorgó-recsegő parkettán, egyszerre éreztem sajnálatot irántuk, valamint örömet amiatt, hogy mi nem egy ilyen „ósdi helyen" lakunk.

Uwe Tellkamp 42 éves. Drezdában, vagyis a Német Demokratikus Köztársaságban született. Erről a már nem létező országról szól monumentális műve, amely két évvel ezelőtt elnyerte a Német Könyvdíjat. A Torony (szerzőjének második könyve) egy hagyományos, lassan hömpölygő, ugyanakkor lenyűgöző családregény. Illetve jóval több annál: hosszúra nyújtott pillanatkép egy torzszülött állam utolsó évtizedéről. Mert igaz, hogy közben mélabúsan csordogál az idő, ez alatt a bő tíz év alatt jószerivel egészen a berlini fal leomlásáig mégse történik semmi. Persze, jogos a kérdés: hogy lehet akkor minderről ezer oldalt írni? Nos, valahogy úgy, ahogy Uwe Tellkamp tette: látszólag szenvtelen hangon, mégis hiteles emberi mélységekbe evezve mutatja meg egy a miénknél „keményebb" kommunista ország panelszürke hétköznapjait. Azt, ahogy dühös és frusztrált, ám a reményt soha el nem veszítő állampolgárai küszködnek az olykor szürrealizmusba forduló panelszürkeséggel. Van, aki érzékeny művészlélekként az államszocializmus előtti világba menekül a jelen elől. Van, aki embereket gyógyít, és azzal áltatja magát, hogy ezzel valamelyest helyre tudja lendíteni azt a bizonyos lelki egyensúlyt. Van, aki a hároméves katonai szolgálatát tölti; van, aki besúg; és van, aki kitelepülési kérelmet szeretne kapni (hosszas várakozás után kapja meg a határozatot: éjfélig el kell hagynia az NDK területét).

A drezdai Rohde család története arra is alkalmat adott, hogy valamelyest visszapillantsak a mi múltunkra is. Manapság divat a retro, pedig a lelki nyomor és a már feledésbe merült kilátástalanság közös volt a velünk egy tömbben élőkével. A sors különös fintorából a körülmények adottak voltak a visszatekintéshez: a lebilincselő, végig fogva tartó regényt egy posztszovjet nagyvárosban kezdtem el olvasni. A szállodai szoba a birodalmi időket idézte: meleg víz ritkán volt; a kádból hiányzott a zománc; a dohányzóasztalon egy 30 éves, vajsárga, bakelit szagú csörömpölős telefonkészülék ékeskedett; az utcán egymást érték az „ezerkarcsik" („Back In The USSR").

Különben három évvel a Fal leomlása előtt jártam az NDK-ban. Drezdában és Lipcsében. Most, a regényből megtudtam, hogy utóbbinak a közeli külszíni bányászat okozta mindenütt jelenlévő barnás színét.

Magvető Kiadó, Budapest, 2010. Fordította: Kurdi Imre