Minthogy az év bizonyos szakaszában (vö. első bekezdés) pedagógusnak is neveznek bennünket, fontosnak tartjuk a példamutatást, ezért vigyázó szemünk a Chemical Brothers duójára vetjük. Másfél óra recsegtetés után a két kiöregedőfélben lévő DJ úgy támogatja egymást az öltöző irányába, mint háborúban sebesült társát a hős. Meglehet, maguk is azon morfondíroznak közben, van-e értelme annak, hogy a nagyszínpados blokk elektronikus zenével záruljon. Az eksztatikus hangmozi után az Ektomorf koncertjén kötünk ki. Az Ektomorf hazai pálya – zenéjükben, különösen azonban koncertjükön a dél-békési ízzel megvert kelet-európai életérzés a roma muzsika elfeledett vagy soha nem is hallott kincseivel, valamint a Brazíliából csent thrash metál csinosabb témáival alkot atavisztikusan brutális elegyet. Már a színpadi beállás gyönyörűséges: a basszus röfög, akár egy vérszomjas mangalica, a ritmusgitár hangjára pedig (mintha hullámpalát ütlegelnének keverőlapáttal) többen a büfébe menekülnek. A metálnégyes – a békési nemzetkarakter legszebb hagyományait prezentálandó – ezúttal is felszántja a deszkákat, hajak pörögnek, rajongók röpködnek, leizzadunk a C-re hangolt zajtól. Az Ektomorf hangversenye nem is koncert: gyár.
A sokktól hajnaltájig tántorgunk, ott azonban herótot kapunk a „szigetelőktől”. Mintha a szigetelő mostanra az lenne, aki augusztusban felismeri, hogy körülötte mások is élnek a világon, amire nagyon rácsodálkozik: performance-t néz, felületes előadásokat hallgat a bulvárról, vagy színpadról színpadra jár, és közben nagyon laza. Nála csak a „kapolcsozó” a rosszabb fajta: jé, kultúra. Évekkel ezelőtt zengett az éter a szlogentől: „Kell egy hét együttlét.” Nem kell, ásítunk a HÉV megállójában. A többi néma csend, és zakatolás.
A Szegedi Ifjúsági Napok első ránézésre a sok miniatűr Sziget-fesztivál teljességgel értelmetlen újabbika, egy VOLT, egy Mezőtúr és egy Hegyalja nyomában loholó összemosolygás, silány másolat, fárasztó újrakezdés. Másodszori és harmadszori ránézésre is az. Milyen már, hogy a langymeleg nyári hétvégéket nem otthon, a haverjaival sörözgetve tölti az ember, vízparti kocsma, kiülős helyiségek, hanem mindegyre ugyanaz a terep, a másság ígéretével: Megawatt és Borsodi színpad, party-sátor és henna, Malátabár és véradás, napijegyek és száradó törülközők, magyar könnyűzenei színejav, megvénült külhoniak. Ugyanúgy tisztességesen bemákolni, idegen punkokat ölelgetve, ugyanúgy bóbiskolni hajnalban, üres padot keresve, ugyanúgy kürtős kalácsot majszolni a Toi-Toi előtt. Szép reménytelenség.
Csakhogy a Quimby olyan zenekar, amelynek akkor is érdemes elmenni a koncertjére, ha egyetlen számát sem ismerjük. Mágikus káosz és a ritmusszekció vibráló kavalkádja, ördögi románc és laza dzsesszes-bluesos utazás. Eksztázis, negyed nyolctól fél kilencig. Berzsenyi így írta volna: „A szárnyas idő elröppen, minden míve tűnő szárnya körül lebeg!”.

Lehet, mi azonban inkább a kijárat felé vesszük az irányt. Hazafelé Lollim barna szemöldöke a fény az éjszakában.