Egész héten sugárkezelésre szállítottam a barátnőmet. A ki- és belépés a legnehezebb, míg várakozunk az emberidegen, lepusztult folyosón, lábunkba ereszti gyökereit a beton. A hideg anyag hajszálgyökerei álnokul ágaznak felfelé. Az idő persze sohasem álnok, ellenkezőleg, tapasztalom, milyen kegyesen forgatja ki valójukból az idejárókat, ügyesen hangolja át a lelküket. A harmadik napon már természetesnek vesszük, hogy hibernál a hideg. Megnyugszom, hát mégsem én találom ki, egyre megy, itt ülünk, vagy hűvös mélyén a szövegemnek, annak, amit megírtam, vagy amit ezután fogok csak, de helyünket valamelyik írásomban bizonyosnak és biztosnak érzem. Az is rendjén való, hogy a gamma-terápiához nem vezet aszfaltozott út, s ami nem vezet, az nem is lehet semminemű szándékkal kikövezve. Az onkológia kietlenül tágas területén különben sincs pontosan kijelölve semmi, áldott improvizálás, arra indulunk el, amerre akarunk. Itt-ott azért kis csapások, ösvények kanyarognak, juszt is célirányosan, mégis azt játsszuk, csak úgy megyünk, amerre tetszik. Miközben átvágunk az avaron, sokat nevetünk, mintha eleve azért érkeztünk volna, azt tartanánk egyetlen dolgunknak, hogy itt legyünk vidámak és felszabadultak. A csupasz fák között a tüdőkórház szürke épületére látni, ahonnan tényleges eszmélésemet számítom. Akkor régen, abban a sivár korpuszban értettem meg, mennyire idegen tőlem a romantika sivársága, s mennyire vonz a sivárság romantikája. Utoljára a B épületben, a Megalázottak és megszomorítottak olvasásakor nem voltam ura az ízlésemnek. Hála Dosztojevszkijnek, akkor mutattam utoljára végtelen és megmagyarázhatatlan olvasói alázatot. Tulajdonképpen azt élveztem, hogy nem élvezem, mégsem enged el, mert mesterien azzal fog meg, amivel elriaszt, és azzal riaszt el, amivel megfog. Ennek sosincs vége, gondolom most is, amikor megint ugyanazon az útvonalon közlekedem, amelynek a másik végen, ha hazamegyek, anyám vár rám. Ülök betegágyánál, meséli szép gyermekkoromat, amikor jókora lukkal a tüdőmben én vártam őrá az ismeretlen kórházban. Látom anyámat, amint kiharapja azt a falatot a ballebenyemből, visszaveszi, ami a testéből való bennem. Cenzúrázott, túlságosan rövid, amit elmond rólam. Tőmondatokban kapom vissza a lecsupaszított vázat.
Az utóbbi időben mind gyakrabban írják el előlem a gyerekkoromat. Furcsa, hogy így vélem, miközben, ha összevetem a kettőt, a magamét, s a másét, amely egyben az enyém is, a sok egyezést felülírja az idő, a hely, a származás. És mégis, Piroska anyámnak valahol igaza van, a gyerekkor Móra óta egy és oszthatatlan, csak éppen hol innen, hol onnan lóg bele a háború. Ilyen távolságból már színes a fekete-fehér. Talán éppen ez a bajom magammal, hogy elég régóta riaszt a piros, pedig gyerekként, azt kell hinnem, szerettem. Kimondhatatlanul nyomaszt színeim ellentmondása, ha magamról hallgatom anyámat.

Az elmúlt nyáron a Piros mezők olvastakor éppen saját diszharmóniám miatt éreztem őszintének, egyenesnek, tisztának azt, ahogyan Fischer Mária felvállalta a „gyerekkorunkat”. Szikáran, mellébeszélés nélkül, szinte tőmondatokba szedve, pattogósan az elejétől a végéig, de szép volna, ábrándozom, ha anyám is így mondaná el. Még akkor állapítottam meg, lám csak, valaki szembemegy mesterével, könyörtelenül és nyomatékosan meghúzza a szükséges helyeken azt, amit nagy elődétől örökölt. A Piros mezők-ön elejétől a végéig éreztem egyfajta visszanyesettséget. Ha az alap a szabadjára engedett, kedvére indázó szőlő, akkor a Fischeré a folyamatosan metszett, legfeljebb a virágzás pillanataira felügyelet nélkül hagyott szőlőlugas. Nem is tudom, mivel éri el, de mintha mindvégig tőmondatokban beszélne, mintha a szövegen belüli központozást szigorúan a tények közlése irányítaná és szabná meg, mintha a gyerekkorba való visszarévedést az idejekorán megszakított gondolatok ritmusa tartaná egyben. Tulajdonképpen féltékeny lehetnék, hiszen valaki úgy írta meg a gyerekkorát, ahogyan én sohasem vallanék a magaméról.

Látom a barátnőm tekintetében az értetlenséget, vajon miért kísérem el önzetlenül, hűségesen naponta erre az embertelen, idegen területre. Aztán egyik nap rá is kérdez, miért teszem. Muszáj, mondom, így jó nekem. Örülök, hogy nem faggat tovább, azt végképp nem értené meg, ha arról a kényszerről beszélnék neki, amely folyton visszavezet a B korpuszhoz. Bűnös lélekként térek meg a tett színhelyére, ha körbe akarom írni az anyám emlékeit rólam. Itt kezdődik saját időszámításom, életemnek az a fontos szakasza, amikor rájöttem arra, „emlékszem olyanokra is, akiket még sohasem láttam”. A kivénhedt, visszataszító kutyára, Azorkára is jól emlékszem. Az undorító szuka itt ül a sugárkezelésre várók sorának a végén. A rák fonta egybe a csecseit. Egyszer csak váratlanul feláll, és kíváncsian szembefordul a betegekkel, a hatalmas daganat himbálózik a hasán. Bal szemét nem olyan régen szúrhatták ki az utcabeli kölykök. A másikkal pontosan úgy néz, ahogyan Dosztojevszkij megírta.

Főlap

Berniczky Éva honlapja