1. Irodalom az éterben

Árt-e az internet, a számítógép a könyvnek, az irodalomnak, vagy hasznára van? Annyiszor felvetődik a kérdés, mely nyilván csak roppant körültekintően válaszolható meg. Ha egyáltalán... Hadd osszam meg most szubjektív válaszkísérleteimet az olvasóval, jólesően paradox módon éppen egy papíralapú folyóirat... internetes portálján.
Csaknem öt évig szerkesztettem Jónás Tamással a Dokk „irodalmi kikötő” nevezetű vershonlapot, és két-három évig vezettük felváltva a szájt egyik legmozgalmasabb rovatát az ún. „Gyors és Gyilkos” nevezetű verskritikai szolgáltatást, amely barátom egy régi-régi ötletéből alakult ki. Úgy éreztük, van igény arra, hogy bárki kezdő vagy amatőr lírikus beküldje verseit, és komoly, de nem szakmai kritikát kapjon rá. Megpróbáltuk kihasználni egyrészt az internetben meglevő nagyon erős mobilitást, ami lehetővé teszi, hogy rengeteg és rengetegféle ember kerüljön kapcsolatba egyebek közt a költészettel is, másrészt a világháló demokratikus voltát, tehát hogy bizonyos kereteken belül bárki hozzászólhat a témákhoz. A vers-honlapok működtetői nagyon gyakran olyan önjelölt figurák, akik gyakran a szakmai minimumot sem bírják, mégis gyakran ők mondanak ítéletet, véleményük orákulumként hangzik, verseik mintaként szolgálnak. Ennek kontrasztjaként a Dokk alapgondolata az volt, hogy az úgymond magas-irodalom vegye fel a kesztyűt, és vállalja az internet kínálta kihívást. Léteznek és léteztek komoly internetes irodalmi folyóiratok, ezek többsége azonban akkoriban még nem kezelte, s nagy része ma sem kezeli partnerként az internetes „utca emberét”. Sok ilyen lap nem is használta-használja ki eléggé az internet adta lehetőségeket, hanem a „vegyétek és egyétek” jelszavával, akár egy normál folyóiratnál, cikkekben nyilatkoztatja ki véleményét, s legfeljebb nyitnak egy-két dühöngő-szerű fórumot, ahová az olvasók azt írnak, amit akarnak. Vagyis a párbeszéd megint csak elmarad. Sokszor éri az irodalmat a vád, hogy el van vágva olvasóitól. Ebben van is igazság, ám hogy ki mennyire vétkes benne, nehéz megmondani. A mindenkori kultúrpolitika nagyon minimális mennyiségben nyújt támogatást mondjuk egy verseskötet olvasói kézbe juttatásához, író-olvasó találkozók szervezéséhez. Adnak egy kevéske pénzt a kötet kinyomtatására, aztán annyi. Pedig képzeljük el, milyen nehezen koncertezhetne még a legjobb zenekar is jegyiroda és közönségszervezés nélkül. Az irodalom ezt a nonszenszet éli.
A honlap kapcsán nagy örömünkre találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik teljesen önálló hangnak tűntek, és konok következetességgel írták a magukét. Egyesek közülük azóta már kötetet is publikáltak, irodalmi folyóiratok díjazottjai. De a cél nem is az volt, hogy ilyen emberekkel találkozzunk, hanem hogy a versírásnak, mint „szabadidős tevékenységnek” a színvonalát megadjuk, és párbeszédet alakítsunk ki az „internautákkal”. Erre jó példa, hogy versadatbázisunkon (mert hiszen rengeteg remek vers olvasható máig is az oldalon) üzenő-falakon ki és be lehet szólni az egyes költőknek, s ők reagálhatnak a bejegyzésekre. Így persze bárki odacserdíthet, hogy „nem tetszik a versed, hapsikám”. Főleg, ha mint a Dokk esetében is, ennek van kialakult gyakorlata. A gyakran modortalan hozzászólás meg érthetően nem esik jól a szerzőnek. De kérdem én, jobb-e, ha az illető csak gondolja ugyanezt, és a reakció nem jut el hozzám? Vagy ha nem is olvassák el a verset? Az egyik legédesebb példa erre, hogy Orbán Ottónak írt valaki egy hosszú, de nagyon érzékeny bejegyzést, hogy „nagyon tetszik a versed, de ebben és ebben a sorban máshogy írnám ezt és ezt”. Az illető nem tudta, hogy kortárs klasszikusnak üzen, aki ráadásul nem sokkal korábban halt meg. Ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy a költészet él, azt hiszem, nem is kell. Itt még a holtak is feltámadtak…
Az e-mail nélkülözhetetlen munkaeszközöm (nélküle nem tudtunk volna családostul vidékre költözni, hiszen egész kötetnyi anyagokat küldözhetek át egy pillanat alatt így kiadóknak, folyóiratoknak), idestova ezen keresztül bonyolódik szakmai és személyes levelezésem nagy része. Barátságot kötöttem például rajta keresztül Étienne Pressager francia festővel, akinek képei szinte az én verseim ikertestvérei, pedig több országhatár választ el bennünket, s vagy tizenöt évvel idősebb is nálam. Épp Luxemburgban kutattam, a Nagyvilág és a Parnasszus folyóiratok számára készítettem elő egy-egy luxemburgi különszámot, mikor a helybeliek mondták, hogy egy nagyon jó francia festőnek nyílik tárlata ott, s elvisznek magukkal. Eleinte szkeptikus voltam, afféle nagyhatalmi fensőbbségesség fogott el: ugyan-ugyan, vajon megfelel-e az én kényes magyar ízlésemnek is az, ami a kis luxiknak jó, de a festmények láttán megdöbbentem. „Nem igaz” – gondoltam – „Így festenék, ha festenék.” Egy leporelló-szerű sorozat fogott meg a leginkább. Szürke kartonra fehér temperával festette az egyes darabokat, és az egésznek volt a címe, hogy „Között”, pontosabban „Közöttek” vagy „Közök”. Az egyiken a csalán-levél és egy csiga csápjai közötti tér volt részletesen megfestve. Egy másikon törökországi tetőrészletek kimetszette szeszélyes felhő-darab vagy éppen Étienne saját lábujjai köze. A „szeder és a fűszál között” is tetszett, még a szedertermés szőrszálai is elképesztő aprólékossággal cizellálva – negatívban. Nagyon megfogott, hiszen szeretek én is részletekkel bíbelődni, mániám ugyanis, hogy nagyon fontos és szinte egyetemes dolgokat rejtenek. Megajándékoztam hát őt méregdrága franciára fordított verseskötetemmel, amelyet pedig nem osztogatok csak úgy, nyakra-főre. Hatoldalas, kézzel írott levél volt a válasz, melyben már nagyapja haláláról is írt nekem, akár egy meghitt barátnak. Egy időben pedig szinte úgy összenőttünk e-mailen keresztül, mint a sziámi ikrek, megírtuk a másiknak, mit érzünk, mit csinálunk a napnak egy adott percében. Holott sok száz kilométer választott el bennünket egymástól.
Ugyanaz a jelenség ez, mint mikor a Dokk honlap statisztikáiból kiderült, hogy a heti több ezer olvasó közül Szaúd-Arábiából havonta tízen, Ausztráliából öten követnek minket rendszeresen figyelemmel. De mondhatnám saját honlapomat is, amely minden reklám nélkül havonta kétezernégyszáz, vagyis napi nyolcvan olvasóval dicsekedhet, ami nem kis dolog.


2. Papír és pixel

A könyv illata, tapintása, a papír állaga, textúrája mélyről, régről ismerős, helyettesíthetetlen. Egy antikvárium-illatú zug afféle második anyaméh. Egy könyvvel félre lehet vonulni, egy sarokba kuporodni, olvasni ágyon, buszon, kádban, vécén, mindenütt. Elvileg ezt egy laptoppal is meg lehet tenni, de azért huzamosan nem jó gépen olvasni.
Ennek ellenére rengeteg digitális szöveg „folyik át” rajtam, hiszen tanárként, szerkesztőként nagyon is szükség van rá. Óriási dolog, hogy egy-egy különszámot, antológiát meg lehet szerkeszteni e-mailen keresztül. Rengeteg rohangászástól, fáradságtól kíméli meg magát az ember, és a végeredmény ugyanolyan jó minőségű. Persze tipikus jelenség, hogy egy gépen korrektúrázott szövegben olykor több hiba marad, vagyis a papír-levonatok ideje nem egészen a múlté.
Borzasztó praktikus gépen, levlistán segítséget kérni írás, fordítás közben. Egyáltalán, megfizethetetlen, hogy rögtön tiszta írásképet kapunk az amúgy zavaros, áthúzásoktól hemzsegő kézirat helyett. Így sokkal jobban látni a gyenge pontokat, bárhányszor „rámehet” a szövegre az ember, nem teszi tönkre vele a mű kinézetét… Én még írógépen kezdtem, s tudom, milyen az, amikor a harmadik összefirkált piszkozat után az embernek nem marad ereje az újabb tisztázásra.
Többnyire számítógépen írok, prózát mindenképp, verset is általában. Aztán ha tömegközlekedem, utazok vagy éppen csak „ráéhezem” a papírra sok-sok számítógépes böjt után, akkor természetesen gyötröm a tollat-ceruzát. Jó érzés az is. Heveny „ápiszítiszben” is szenvedek, különböző vékony és vastag, kockás és csíkos és üres füzeteket, könyvecskéket vásárolgatok, meg finoman író rosttollakat. Ezek aztán összevissza keringenek a polcokon, fiókokban, íróasztalomon, táskáimban, beláthatatlan szisztéma szerint. Fejemben homályos utalásrendszerként libeg valahol e füzetek szeszélyes tartalomjegyzéke, tudom például, vagy legalábbis sejtem, hol pang egyik-másik azon melegében lejegyzett vers kézirata, s hagyom kicsit érni, mielőtt gépbe „verném” őket. Persze e füzetek lapozgatása közben érnek meglepetések is.
Ami tehát a „könyv kontra virtualitás” vitát illeti, nem tudnék döntőbírónak szegődni a perben. Mindkét világban van valami mámorító és épp ennyi ijesztő is. A számítógép esetében olykor megrémít a személytelenség, a „beszippantó” vákuumenergia, amely szinte elnyel és hevenyészett „fast food” kapcsolattá alakít mindent, ami emberi. A leírt szó sosem volt még ilyen könnyű és anyagtalan: néha csak úgy odadob az ember ezt-azt egy e-mailben, aztán csodálkozik, amikor elmérgesedik a dialógus, amely „élőben” a legbarátibb hangon folyt volna le. Ugyanakkor soha annyi jóleső visszajelzés vagy éppen meggondolkodtató kritika nem érte az embert korábban, mint éppen a gépen s a világhálón keresztül. Egyik versembe egyszerű logikai hiba csúszott, és mikor elküldtem Reményi József Tamásnak, aki nemrégen is még az Első közlés műsorát szerkesztette a kincstári rádióban, fél óra múlva visszaírt, rámutatva az inkriminált helyre. Rögtön javíthattam. Visszhangja, tere van annak, amit csinálok, kiléptem a szabad digitális anyatermészetbe. Amit írtam, él, hat, és működik.
Nincs ez másképp a könyv esetében sem, van fény- és árnyoldal egyaránt. Hiszen micsoda szédítő, narcisztikus érzés, még így, sokadjára is kézben tartani egy-egy frissen kijött saját könyvet, szagolgatni, forgatni, nézegetni, olvasgatni az unásig ismert oldalakat! Úgy érzem ilyenkor, célba értem, munkámnak értelme, tárgyi megvalósulása, fizikailag tapintható, birtokba vehető gyümölcse van. Szeretek dedikálni is, nyomot hagyni a köteteken, bár aztán az ember úgy jár, mint Borges, aki azt mondta, annyi könyvet szignált már, hogy végül azok lesznek az értékesebbek az utókor számára, amikbe nem írt semmit. De persze kit ne suhintott volna már meg az elmúlás szele, a hiábavalóság érzete, mikor egy antikváriumba betévedve észtre fordított szuahéli antológiára akad, és tudja, hogy ezt aztán az életben senki soha nem veszi a kezébe, pedig akár egy teljes, munkás élet összes energiáját sűrítette belé a szerző. Ugyanezt az érzést fogalmazta meg a fülem hallatára az egyik pesti könyvpalota végtelen polcai közt járkálva egy fiatal srác, amikor így szólt barátnőjéhez: „mennyi könyv, csak a helyet foglalják, aztán minek?”. Hát igen, ez is benne van a pakliban: tízezer év írásbelisége után, az Irdatlan Könyvpiramis tetején állva ugyan mit is akar még íróként az ember? Komolyan hiszi, hogy van kimondatlan Ige, melynek birtokában lenne? Na ne nevettessen! És mégis, és mégse, és mégis és mégse. A történet végtelen, depresszióból optimizmusba, optimizmusból depresszióba. Hadd legyen a végkicsengés mégis pozitív, hadd higgyek abban, hogy az a bizonyos gép azt írja ki nekem: „Önnek van új üzenete”.