Eszem ágában se volt arról elmélkedni, hogy olvashatta-e Beszédes István Tolnai Ottó Rovarházát, miután verseskönyvében néhány tolnai-toposszal szembesültem, hiszen a Rovarház nem verseskönyv, meg nem is tartalmazza azokat a metaforákat, amelyekbe Beszédes kötetében botlottam bele, de miként a véletlenek általában rájátszanak a valóságra, a minap is mellettem termett a hajléktalan, aki már évek óta pumpol, mert nincs merszem, vagy lelkem azt mondani neki, hogy a városban rajtam kívül él még vagy ötvenezer ember, kérjen most egy ideig valaki mástól, de soha nem szemtelen, hogy okom lenne a felcsattanásra, inkább alázatos, voltaképpen pedig alattomos, most is a hátam mögött termett, amíg a biciklimet láncoltam a villanyoszlophoz, pontosan tudja, mikor érkezem a munkahelyemre, és valahol lesben áll, most is váratlanul szólalt meg mögöttem, a frászt hozta rám, pedig csak régi könyveket szeretett volna nyakamba sózni, amennyi pénzt már kicsalt tőlem, akár könyvtárnyi gyűjteményt is adományozhatott volna belőle, de így tiszta az ügy, az üzlet az üzlet, eladja nekem a valakitől kapott könyvet, és egyikünk se érzi alamizsnának a fondorlatos módon kicsalt, kikényszerített pénzt, ami nélkül úgyse áll tovább, nagyon jól ismerem már minden fortélyát, de a könyves trükk újdonság, elsőként egy 1914-es kiadású kötetet húzott elő a koszlott szatyrából, ám gyorsan lefagyott arcáról a diadalmas mosoly, amikor se a szerzőjét, se a címét nem voltam hajlandó elolvasni, eldöntöttem, nem veszem meg tőle, amúgy se vásárolok már régóta könyvet, nem férek már tőlük, igazuk van a svéd barátaimnak, minek odahaza tárolni a könyveket, erre a célra találták ki a könyvtárakat, ám a meglévő kötetekhez mégis ragaszkodom, s bármennyire is eltökélt vagyok az újabb kötetek beszerzésének tilalmát illetően, csak szaporodnak, egy-kettőre újra megtelik a könyvespolc, s akkor pakolom őket kartondobozokba, vulkánfíberekbe, viszem őket padlásra, pincébe, idegen lakásokba, szóval nem kell új könyv, főleg nem 1914-beli, ha ér valamit, akkor már biztosan elolvastam, ha meg nem, akkor minek, gondoltam, de a hajléktalan könyvkupec nem adja föl egykönnyen, máris emelte a következő kötetet, a Rovarházat, védőborító nélkül, szerényen lapult kezében, a szemem bizonyára felcsillanhatott, pedig van belőle egy példányom, de hiába, egyes gesztusaink tudattalanul is működnek, így máris mondta, nagyon érdekes és különös ez a könyv, sehol sincs pont benne, mondtam igen, egyetlen mondat az egész, de már meglágyult a szívem és nagyra nőtt a lelkem, lám, a hajléktalan nem csupán üzleti portékának tekinti a könyvet, hanem beleolvasott, vagy legalább átlapozta, megbecsülte talán értékét, vagy mit tudom én, mi vezérelte, de megadta a tiszteletet a könyvnek, nem hagytam, hogy tovább pakoljon a szatyrából, kétszáz dinárral elejét vettem, vagy véget vetettem a mindkettőnk számára megalázó győzködésnek, hát innen jutott eszembe, hogy Beszédes István bizonyára olvasta a Rovarházat, hogy a fenébe ne olvasta volna, mindannyian olvastuk, ő meg ráadásul szerkesztett is már Tolnai-kötetet, szerintem mindent elolvasott tőle, meg aztán az is eszembe juttatta, hogy a Messziről Andromeda verseiben úgy írja le azt a szót, hogy nap, akár Tolnai, na ez is most igencsak badarságnak tűnhet, mert ezt a betűsort mindenki ugyanúgy írja le, esetleg a kézírás különbözhet, csakhogy most versről beszélek, és a versben nem a kézírás számít, hanem a szó megidéző ereje, így ez a Beszédes-féle nap egyszerre égitest és fény, szóval Beszédes verseiben a nap nem a kritikust szólította meg, hanem a versolvasót, akárcsak a kötete egészben, átsüt rajta a nap, a fény és a tűz metaforája, a nap, mint időegység, a nap mint az éjszaka, a szürkület és a sötétség ellentételezése, a nap, mint a valóság megtestesülése, egyben a realitás transzfigurációja, a nap, mint az adottságok és lehetőségek összessége, az egyhelyben maradás és az útra kelés kettős motivációjának egyazon forrása, a nap, ami hevével kiégeti a karsztot, a nap, mint a láva nyelve, amely a tengerbe mártózva az égre permetezi a végtelen azúrt, és a belemerülő hajót, ami felszentelhető és belakható, akár a sámpán, ami Xántus János, a kalandorból lett természettudós, vagy inkább a szabadságharcosból lett kalandor szerint oldalfüggönyökkel körülzárt fedélzettel és / kabinnal ellátott bárka nem csak utas / szállító eszköz lakás is egyben három lányé / akik közül az egyik evez a másik kor // mányoz a harmadik pedig az utas rendel / kezésére áll bármikor ha óhajtja s én nagy / szomorúságomban hogy Gabriellám kezét / meg nem kaphatám még itthon hisz ezért // is keltem útra oly hirtelen kelet felé hát / utazgattam egy kicsit az egyik sámpánon, ezt írta a pesti állatkert alapítója, vagyis lehet, hogy írta, vagy írta volna, de a verset valójában Jász Attila írta, ő verselt a sámpánról, az utazó kéjházról, ami ugyanúgy elsüllyeszthető, mint bármely más hajó, a megverselt, vagy amiről még nem született vers, Rimbaud részeg hajója is itt van Beszédes verseiben, meg Sebastian Brant Das Narren Schyffje is, a bolondokkal egyetemben, a hajó, ami egyszerre lehet idegen földek meghódításának, a hódítók előli menekülésnek eszköze, mert mindig vannak, akik mások bőrére pályáznak, meg olyanok, akik folyton csak az irhájukat mentik, és jó, ha készenlétben áll egy hajó, vagy bár egy ladik, amely ugyanúgy a tágasság ígérete és a végzet baljós hipochondriájának megtestesülése, akár a tiszai monitor, tengeri ágyúnaszád vagy cirkáló, hajó mind, a felfedezések felé haladó vízi alkalmatosság, a kényszermunka által éltetett gálya, mint a haszonelvű büntetést kiötlő elme produktuma, az indulás és visszatérés egyetlen pontjába sűrűsödött végtelent bejáró vitorlás, matrózok nélkül suhanó kísértethajó, hajós nemzetek és vízi nomádok hódító flottája, a fedélzetről az óceánba lökött, zsákba varrt holtest utolsó csobbanásának visszhangja a baljós Hold alatt, fegyelmet gyakorló cirkáló, invázióra kész anyahajó, fürge, hordszárnyas őrnaszád és lomha hajóvonta uszályai, a vízen járás és a parton levés korcs illúziója, hiszen ha vízen kívánsz járni, vagy éppen a parton lenni, mindenképpen fel kell nőni a feladathoz, nem értem, most se értem, miért nem a kritikust szólította meg bennem a Messziről Andromeda, talán mert az, ami anyagként a versek által születik, testvére a Napnak, a táguló világegyetemnek, amelynek azúrjába Tolnai beültette Az Úr metaforáját, de Beszédes se volt rest, poétikája átúszott az Űrazúrba, a tenger az űrbe nyíló végtelenségig tágítja határait, az Andromeda csupán irányjelzője az egyetlen utasokkal teli alkalmatosságnak, a szárazföldi Titanicnak, amit a középkori moralizáló tanköltemény Bolondok Hajójának hívott, s a hajón áll a bál, zajos a vurstli és a zsibvásár, lobogó irónia nyomán fejlődik láncba a csiricsáré, ordenáré, elképesztően szomorú kavalkád, a vigalomnak álcázott haláltánc önnön farkába harapó kígyója, dugig a menázs, opálos a szem, üres a nézőtér, mindenki a porondon tolong, itt nincs szemlélő, mindenki szereplője az öncélú mutatványnak, a legények fáradhatatlanul forgatják az ördögmalom kerekét, eltűntek a vízi nomádok, a lovakat szatír kondások nyergelik, a szekereken cseléd nimfák vihorásznak szakadatlan, a céltalanság angyali-sátáni kacaját visszhangozva üli meg a hajdani tenger lapályát a végtelen Éljen!..., az időben és térben megrekedtek vigasztalan nappalai is éjszakának tűnnek, rosszabb ez a hely a rémálmodott világnál, de bizonyára Paraguaynál is, ahol azt se tudni, szokott-e egyáltalán ősz lenni, itt a végtelen léghuzatban hiába állnak számolatlanul Tündérlak hidai, Macula báblétében feleslegesen dagasztja a dűlőutak sarát, itt híre se hamva homoknak, karsztnak, tengernek, lávanyelvnek, se déli verőnek, Pannónia zsíros televényének, fejtetőre állt az illúziómentes világ, még a kavics is úszik a vízen, itt csak az agyag és a lösz marasztal, ne számoljon senki malaszttal, a kocsmában mulatóknak eszét vette a virtus, még nem tudják, hogy sárga löszbábok már mindannyian, ülnek a sárban lenn a békák, hiába libikókázik még a kihalt játszótéren néhány gerilla, az illúziók megragadtak valamelyik más dimenzió pókhálóján, akárcsak hajléktalan ismerősöm, kezében a Rovarház hajdani olvasója által kimustrált kötetével, az első oldalán, vagy talán a szennycímlapon Beszédes István láthatatlan tintával írt ajánlását maszatolja koszos ujja: Egy korábbi énem koromsötétben / annyit botorkált, hogy most / papírlapot, napot kerül, / fénycsapdák elől menekül; / mondom, egy én ez csak itt, / alattam, s még mindig sprőd, / írástudatlan2, az EGY én, aki kitalálta a versek által belakott helyet, de rajta kívül mások is vannak itt, csakhogy még a fű is gyökértelen, és a kövek elvetélt embriókként úsznak Léthé vizén, egy én, aki látja, amint a dolgok pusztulni kezdenek, és tudja, indulni kellene, fel kell nőni a feladathoz, különben együtt pusztulsz a teremtett világoddal, persze az indulás, mint minden egyéb, választás kérdése és felelőssége; vagy már döntött is: messziről Andromeda?