Tisztelt Pécsi Györgyi!

Az ominózus előadáson ott voltam én is, és mivel nekem kevésbé tetszett a Liberté, megszólítva érzem magam ezzel a cikkel. Előrebocsátanám, nagy híve vagyok Vidnyánszky rendezéseinek, kivált a Három nővérnek, a Shakespeare koszorúnak ( főként a "kint" játszódó jeleneteinek), és szerettem a Tótékat, a Robertó Zuccót is. És remélem, semmi személyeskedőt, sértőt nem fogok mondani, nem áll szándékomban. Színházkritikákat írok magam is, az Ellenfénybe, a Criticai Lapokba és a Színházba, és számos kritikustársam is jelen volt az előadáson. Mint mondtam, nekem kevésbé tetszett az, amit láttam. Hogy mi volt az oka? Néhol didaktikusnak éreztem az előadást (pl. a végén az a mondat, hogy - bár a magyar az veréshez szokott fajta, s minden háborújában alul marad - mégis él a nyelv és a nemzet, na, ez elég közhelyesnek tűnt), néhol - és ezt sem sértésnek szánom - egy fiataloknak készült ismeretterjesztő produkciónak (a legismertebb 56-os rádióbejátszásokat hallhattuk). Mintha nem nagyon derült volna ki túl sok új 56-ról, a gondolati konstrukció nem mutatott - számomra - semmi új, meglepő értelmezési mezőt (és az baj, kérdezhetne bárki vissza). A szerelmi szállal nem tudtam mit kezdeni (persze lehet, hogy az én hibám), naivnak, giccsesnek tűnt (biztos volt ilyen attól még, hogy a nyugati, nyíltszívű lány és a háborús küldetéséről mit sem sejtő, jószívű katona szerelme, csak számomra fura volt). És az is bántott (nem csak engem), hogy a Kádárt - teljes j...