Ausztrián, majd Szlovénián, aztán Zágrábon át, Boszniába, Szarajevóba vezet az első személyben beszélő történetmondó útiránya, onnan Belgrádba, az elbeszélő előéletének helyszínére, majd vissza Zágrábba, onnan pedig a jó érzést keltő Isztriába, pontosabban Rovinjba, szép emlékek és jó barátok körébe. Akár önéletrajznak is mondható a könyv, sőt családtörténetnek is, mert elmondja a Szlavóniából a második világháború elején elűzött, majd Belgrádban letelepedett tehetős szerb Ćosić-család rövid történetét, távolabbi ősök, nagyszülők, szülők érintőleges említésével, leginkább azonban a történések helyszíneihez fűződő emlékeket, legtöbbször irodalmi emlékeket idéz fel a rövid időre hazalátogató menekült író nézőpontjából. Képet fest Ausztriáról, enyhén ironikus, de megértő képet, mintha csak előlegezné a könyvön átvillanó monarchia- vagy általánosabban Közép Európa-nosztalgiát, aztán hasonlóan beszél Szlovéniáról is, kritikusabb és szigorúbb Zágrábbal szemben, főként az éppen önállósult ország korai közéletével és diktatorikus vezérével szemben, majd Bosznia következik, ahol rossz utakon, kiégett falvak, romba dőlt házak megrázó látványát festi, és egyáltalán nem hagy kétséget affelől, hogy a romokért, a vérontásért, egészében véve a kilencvenes évek háborús pusztításásért kit és kiket terhel a felelősség. Aztán Szarajevó következik, éveken át a szerb ágyúk és mesterlövészek ostromgyűrűjében tartott város, amely most, be nem gyógyult sebekkel és fájdalmakkal mindennapjaiban mintha túl harsányan élné a későn jött és mindmáig viszonylagos béke idejét. Ćosić kemény ítélete az ostromlók, meg azoknak véreskezű vezérei felett, a szerb szabadcsapatok és martalócok felett, főként pedig a belgrádi művészek, festők, filmesek, na meg persze az akadémikusok, a diktátor uszályhordozói pálfordulásai felett a Belgrádba vezető úton és Belgrádban teljesedik ki, keményen és fájdalmasan, mert ítéletei mögött egy nagyon erős nosztalgikus háttér ismerhető fel, a Belgrádban töltött gyermek- és felnőttkor ma már leginkább csak helyszínekhez, utcákhoz és terekhez fűződő háttere. Az emlékezésnek fájdalmas és enyhén ironikus meg önironikus mondatai mozdítják el az „útikönyvet” a faktuálistól a fiktív, ezzel együtt a regényszerűség felé. Miközben Ćosić ismert történetek, ismert nevek, írók, festők, híres színészek alakjait eleveníti meg és mondja ki a nevüket, néha még megértéssel is beszél életútjaik kanyarairól, mondjuk arról az egykoron magasrangú pátvezetőről, aki sajátkezűleg tiltotta be a regényéből készült dramatizáció bemutatását, most pedig tizenkilencedik századi társadalomtörténeti kutatásai mellett a kulturális ellenzék egyik meghatározó személyisége, akivel Ćosić, vagyis a könyv első személyű elbeszélője szemtől szemben találkozik egy ellenzéki rendezvényen, és csak a hölgy tartozkodó viselkedése miatt nem bocsátkozik vele baráti beszélgetésbe.