A Tiszatájnak legendája van. Már maga az is jó legendaképző, hogy a leghosszabb életű folyóirat, ami magyar nyelven megjelent. Igaz, a Korunk éppen most volt 80 éves, de neki voltak hosszú évei, amikor nem jelent meg, csak az alapítására mondhatja ki ezt a jeles évszámot. A Tiszatáj első száma 1947 márciusában jelent meg, attól kezdve folyamatosan jelen van a magyar irodalmi életben, voltak persze kihagyásai, hol a történelem szólt közbe, hol meg a politikai hatalom cenzúrázó kedve önkényeskedett vele, és néhány hónap kiesett a történetében. A lap címe Juhász Gyula Bartók című versének egy sora („Tisza tájak sírnak”), ami persze Juhász kéziratában hibás, hiszen a nyomtatásban megjelent vers sora így szól: „Tiszai tájak sírnak”. De Péter László (aki szerkesztője és szorgos szerzője volt a folyóiratnak), jó szemmel vette észre, hogy ha a hibás sor első két szavát összevonja, jó firmája lehet egy folyóiratnak. Az is lett. Utóbb látható, hogy a cím már nem egészen felel meg a folyóirat történetében lezajlott változásoknak, az általa képviselt irodalmi irányzatoknak, de megőrződött benne máig a regionalitás értékeiben való hit, a szegedi nagytáj hagyományaira való figyelés, ennek ébrentartása, az irodalom mellett művelődéstörténet, néprajz, az univerzitási tudományosság bizonyos részeinek befogadása. A folyóirat történetének vannak a félreértelmezett regionalitásból származó nem túl sikeres korszakai is. Az ún. „helyi szerző” előnye vagy félreértelmezett elsőbbségi igénye bizony az ötvenes években, majd a hatvanas évek elején erősen vidékiessé tették a lapot, és a Tiszatáj sem kerülte el a sematizmus korszakának durva, irodalom alatti jelenségeit; ha ennek a korszaknak írásait a mai olvasó nézegeti, vagy derül, vagy bosszankodik. De ebből a sivár, túlpolitizált és túlontúl a helyi hatalom igényeire is pillogó, attól elismerést váró szerkesztési gyakorlatból a hatvanas évek végén a lap kritikai rovata és lassan az irodalmi anyaga is kilépett. Kovács Sándor Iván, a szegedi egyetem fiatal, régimagyaros asszisztense élénk kritikai rovatot kezdett szerkeszteni; nyilván még a folyóirat vezetése sem tudta, hogy milyen mozgékony szellemet szabadított rá erre a rovatra. KSI a kortárs magyar irodalom új jelenségeire irányította a kritikai rovat figyelmét, nem bevett szerzőkkel működött, hanem tanítványait nevelte kritikusnak, s mint régimagyaros, jó filoszként lelkesen foglalkozott a kéziratokkal. Ez a buzgalom meglátszott a lapon is, a Tiszatáj lassan kezdett olvashatóvá válni. A nagy nekilendülés ennek az évtizednek a végén azzal következett be, hogy a vidékiséget nem tekintette érdemnek a szerkesztőség néhány ifjabb tagja, és elkezdtek kilincselni a magyar irodalom jó szerzőinél. Ezzel a helyi szerző primátusa megszűnt, színvonalát a magyar irodaloméhoz kellett igazítani, vagy nem jelent meg a folyóiratban. A nevekben is megmutatkozó változást Gyuris György egyetemi disszertációja, A Tiszatáj története jól illusztrálja. (Egyszer talán Lengyel András, aki szerkesztője és szerzője is volt a folyóiratnak, csinál egy irodalomszociológiai fölmérést a Tiszatáj szerzőinek változásairól.) A szerkesztés egy másik „találmánya” az volt, hogy rovatokat nyitott a szomszédos országok irodalmára, a kapcsolatok történetének és jelenének vizsgálatára (Most–Punte–Híd, Kelet-európai Néző), és buzgó szervezéssel kezdte beszerezni és közölni az ún. külföldi magyar irodalom szerzőit. Ma ez az utóbbi már általános a magyar folyóirat-irodalomban, de 35 évvel ezelőtt ez nemcsak újdonság volt, hanem szerkesztési kockázat is. A hatalom részéről ez lett a lap egyik legtöbbet bírált vonala, beszámoltatások, fegyelmik, megszüntetések, leváltások, a politika a legmagasabb szinten foglalkozott a Tiszatáj „hibáival”, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a poltikahű sajtó szerzői is ráharaptak erre a csontra, országosan és a helyi sajtóban is. A Tiszatáj szerkesztése mindig szeretett bíbelődni szerzőinek írásaival, s bár a személyesség és figyelem nem nyilvánulhatott meg a mindennapi találkozásokban, kávéházi beszélgetésekben, a levelezést olyan szinten űzte a szerkesztőség, hogy a magyar irodalmi életet behálózta vele, naprakészen tudott a szerzőkről, munkájukról, megkönnyítette a maga számára a kéziratkérést.
(Ó, boldog együgyűség! A politika és a „szervek” ennek a levelezésnek révén tudtak mindent a szerkesztőség belső életéről, terveikről, sőt a leadott kéziratokról is; cenzúra már nem volt, de a kéziratokat jó előre elolvasták még a megjelenés előtt. Olvasgatjuk a III/III-as jelentéseket, bennük a szerkesztőségi megbeszélések lehallgatott anyagait találjuk, ugyanis a szerkesztőségi szobában is ott volt a „fül”. Ha majd a folyóirat történetét tovább írja valaki, ilyen forrásanyagokat is fölhasználhat.)
A Tiszatáj nem ment bele a hetvenes évek elején fölújulni látszó népi-urbánus ellentétbe, bár szerzői között sokan voltak, akik egyik vagy másik irányzathoz húztak. Vas István és Illyés és Németh László neve között sok név található a lapban, Pilinszky és Weöres Sándor neve mellett megfért jó irodalmi békességben Szentjóbi Tamásé vagy Ladányi Mihályé is. A mű szólt a szerkesztőhöz, nem a szerző politikai vagy közéleti szereplésének milyensége.
Abban, hogy a Tiszatáj szerkesztőségében kialakult ez az irodalmi „bölcsesség”, nem kis szerepe volt annak a kritikai, tanulmányírói gárdának, amelyik lassan meghatározta a lap irányát, hangját is. Több kritikus, irodalomtörténész nevét kellene itt fölsorolnom, akiknek erre a szerkesztési koncepcióra nagy hatása volt más-más intenzitással, s természetesen a szerkesztők nevét is föl kell emlegetnem (pl. Annus Józsefét, Vörös Lászlóét, Olasz Sándorét). De egy nevet azoké közül, akik részben írásaikkal, tanácsaikkal, magatartásuk példájával nagyon is hatottak a lap szerkesztési irányára: ez Vekerdi László tudománytörténész, irodalomtörténész neve. Tapasztalásom szerint soha nem szólt bele a Tiszatáj szerkesztésébe, de akár írást adott, akár csak baráti szót mondott valamiről, az mindig hatásos tanács volt, amin a szerkesztőnek el kell gondolkodnia. Ha nem itt és most, de írni kell arról, hogy ennek a nagy intellektusnak a kisugárzása hogyan hatott gondolkodásunkra, emberi példája hogyan nyesegette a mi irodalmi szereplésünknek túlzásait, naiv elképzeléseit.
A Tiszatáj ma a nagy és túlburjánzó folyóirat-irodalomban is megáll a maga helyén, örökségét folytatja, egyetemes magyar irodalmi lap, nem a legendáiból él, hanem a szerkesztés igényes törekvésével igyekszik jó írásokat közölni, az egész magyar irodalmat belátni, inspirálni és olvasót verbuválni a szép szónak. Nincs könnyű helyzetben, a versenytársaival csak meglenne, jól fut velük és jó helyezéssel. De a társadalmi környezete neki sem jobb, mint általában a művészeti, humán szféráé; a kitalálásnak nehéz idejét éli, hagyományaiban és szerkesztői leleményében bízhat. Olasz Sándor most a folyóirat főszerkesztője, ő a régi szerkesztői gárdának is részese volt már. A prózaíró Hász Róbert a szerkesztő, akinek irodalmi sikerei éppen a Tiszatájnál kezdett munkálkodásával egyidejűek. Annus Gábor, Hajós Józsefné, Dományházi Edit neve olvasható még a lapon, ők a szerkesztés segítői. Illő lenne a hatvanéves folyóiratnak és szerkesztőinek jókívánságokat mondani az évfordulón. Gaál Gábor, a Korunk jeles szerkesztője így köszönt be a redakcióba: „Jó napot! Jó lapot!” Én is jó lapot kívánok a Tiszatáj szerkesztőinek.
 Aki ezt írta, maga is munkatársa, majd szerkesztője volt a Tiszatájnak. Munkálkodásának megítélése nem föladata, másokra tartozik. Ezért ebben a kis jegyzetben ezt mellőzi.

Kapcsolódó:

Ilia Mihály: "Háromszéki anekdota"